Klementina első könyve * Toscana≠Toszkána * Utazás * Ballada (sci-fi) * Franciák sem * Art * Eső

Klementina első könyve

Már régóta türelmetlenül várom,

hogy hírt kapjak

erről az első könyvről.

Elképzelem, ahogy a postás házhoz hozza,

becsönget (2×),

és a kezembe nyomja

az első könyvet,

és az első oldalán azt láthatom,

hogy az ajánlása nekem szól.

Szobám elektromos félhomályában

belelapozok,

s elégedetten állapítom meg,

hogy rossz minőségű papírra lett

egy ősi írógéppel felkarcolva

(pont úgy, ahogy egykor eltervezted).

De talán jobb lenne,

ha először Aaron Blumm kezébe kerülne,

aki miután feltette vastag szemüvegét,

lelkiismeretesen  fölé görnyedne,

és mint vérbeli filológus,

a legapróbb részletekig átnyálazná,

és én már egy megtisztított változatot

kapnék kézhez.

Elképzelem a reakciómat,

amint váratlanul megpillantom néhány sorát

a februári Híd hasábjain,

és nagyon nem értem, hogy került oda,

majd vérig sértődöm,

mivel nem én vagyok az első, aki látta,

és elszomorít,

hogy nem érinthetem a kézirat rózsaszín fedelét,

amin kitapogathatnék néhány ujjlenyomatot,

és nem kábít el az illata annyira,

hogy azt mondjam:

ilyen jót még sohasem olvastam

Toscana≠Toszkána

szövetérzékeny tejeskávé színű bőrök.

egy éjszaka két nővel a toscanai télben.

már a szüret forgatagában is

ti voltatok a legszebbek,

hangotok, mint ökörnyál úszott a levegőben.

egy kis kunyhó a domb tetején.

egy amőba formájú tükörsima diófa asztal

boldoggá tudtok-e tenni szavak nélkül?

nálatok tartanak-e ökröket a karámokban?

értitek-e, mit jelent e hétköznapi szó – ökörnyál?

emlékszem, egyszer Velencében...

de inkább ti beszéljetek helyettem is,

hadd ne értsem a felesleges dolgokat.

nálatok minden olyan misztikus,

tudom, egy Minerva-szobrot bújtattok

a kamrában.

szeretném, ha hagynátok,

hogy reggel zöld szemeket fessek neki,

legyen macskaszerű, sötétben is látó.

ti pedig közben a keleti lejtő olajfái között...

már magam sem tudom, miket beszélek.

Utazás

Kedvezményes retúrjegyet

nyomtál a markomba,

és hálálkodó tekintetem elől

a busz hátuljába menekültél.

Egy nagyváros névtelen állomásán elhagytalak,

de vártam, hogy utánam gyere,

észrevedd az arcomra költözött ijedtséget,

és megkérdezd, mitől félek.

Én meg majd elmondjam,

hogy már évek óta rettegek a járdáktól,

hisz állandóan testükön taposok,

megérteném, ha neheztelnének rám.

Te pedig megnyugtatsz,

és cserébe elárulom, hogy ezen a nyáron

minden jóslat szerint a fehér szín lesz a divat,

és megkérlek, hogy kövess,

míg én szököm előled,

és bújkálok egy penészes lépcsőházban.

Ballada (sci-fi)

Ökörnyál úszik a levegőben.

Megfojt.

Franciák sem

láthatóan mindenkit evakuálni kellene

valakit halálra csókolni

majd összevissza pofozni

kékre-zöldre

vörösre-rúzsfoltosra

s rizsport szórni a hajába

az arcába

mint gésa

megszeppent angol társaságban

sütik Napóleon kalácsát

Waterloonál teniszütőkkel

Boris Becker

s valahol a Roland Garros

de ez már tabu

csak gyöngyözik az unalom

bábel tornya egy szarhalom

amire mindenki üríthet

beleszórhat razglednicát

pedig még csak az első csóknál

tartunk és hol marad az ököljog?

persze az ökrök sem beszélik a franciát

még a franciák sem

csak a sajttól bűzlenek

ilyen irtózatosan fehéren

a sokszögekben

eszeveszetten

Art

Szétmarcangolt testrészeim

magatehetetlen koherenciája

kíváncsi nézők seregét vonzza,

s fájdalmas megnyilatkozásaim

élővé varázsolják a

szemgödrök peremén

egyensúlyozó szánalmat,

mindenki örömét leli kiontott véremben.

S a színpadon,

az Apokalipszis egyetlen épen maradt

lovasának árnyékában,

száguldok a vészesen kitárt ölek

fényévek megvilágította

széles úton, nem is törődve azzal,

hogy a sövényen túl

lapul a keskeny ösvény,

ahol végre bevallhatnám mindenki előtt,

hogy nem válaszokat írok,

csak  kérdéseket formálok

Eső

Az esőt a fecskék hozzák,

amikor zuhanórepülésben közelítenek a talajhoz,

és a villás farkukhoz erősített sötét felhőket

behúzzák a házak közé,

hogy köd árassza el az utcákat.

A következő pillanatban pedig

már a tenger morajlása kopog be az ablakon.

A rémült arcok pedig megérezve az Atlantisz sós illatát,

kitekintenek akváriumaikból,

és tehetetlenül várják,

hogy az ablakok üvegei a rájuk nehezedő nyomástól robbanjanak,

és az ajtókat recsegve szétroppantó víztömeg

elhordja felhalmozott kincseiket,

és tudásuk a halak eledelévé váljon.