Mindent elemészt?

Dragomán Györgynek a 2005-ben megjelent A fehér király című nagy sikerű regénye után, amelyet számos nyelvre lefordítottak, 2014-ben a szerző egy újabb művel jelentkezett. A Máglyaa harmadik  regénye. 

Érdemes megfigyelni a tűz szerepét; a könyv címében szereplő máglya a regény leghangsúlyosabb alkotóeleme, szimbolikus jelentősége vitathatatlan és folyamatosan feltűnik valamilyen formában. Már a kötet legelején találunk arra való utalásokat, hogy a lánynevelő intézet udvarában egy máglya égett a diktatúra bukását követő napokban. Ebben a máglyában minden elégett, ami a múltra utalt, leglátványosabban talán a korábban a tantermek falán függő kép, amely a diktátort ábrázolta. Viszont ezt a máglyát nem látjuk, már a regény idejét megelőzően elhamvad, csupán a hamu és az üszkös, nem teljesen elégett, kormos szélű papírok, képkeretek maradnak meg. A hamut mintha valamilyen mágikus erő övezné, senki sem meri eltakarítani, hagyják, hogy a szél végezze el helyettük a feladatot. Azonban a hó ezt megakadályozza, és a fehér hótakaró alatt továbbra is az udvaron marad, egészen addig, amíg a lányok nem döntenek úgy, hogy hóházat építenek, és nem kezdenek hólabdát görgetni. A növekedő hólabdához hozzátapad a máglya helyén a hóval kevert pernye, amitől a lányok megijednek, valamilyen babonás félelem vesz rajtuk erőt, és megharagszanak Emmára, mondván, hogy a „tábornok elvtárs” volt képének beépítésével tönkreteszik az egész építményt, mintha a Kőműves Kelemenné balladában megismert babona fordítva is működhetne. Több ez mint a hó összepiszkítása. Ezzel a felszín alatt húzódó dolgok kerülnek napvilágra. A mámor, a felejtés jótékony hótakarója alól kitör a múlt kegyetlensége és feldolgozhatatlansága, a múlttal való szembenézés kötelessége, amelyet azonban mindenki igyekszik elmismásolni. Mindenki csak előre néz, a múltját titkolja. Félelemből vagy szégyenből? A kérdés eldöntetlen, mint ahogy annyi minden az, még most is, huszonöt évvel az események után. A tűzben a múlt megsemmisül, a bűnösöket bizonyítékok híján nem lehet megbüntetni. A rajztanár elbeszéléséből megtudjuk, hogy a titkosrendőrség főhadiszállásának irattárát kiürítették, az ott lévő papírokat eltüntették, mint előzőleg tévesen gondolták, elégették, így bizonyítani sem lehet egyes emberek bűnösségét, a besúgók kiléte nem derül ki. „Úgyhogy nem lehet tudni, hogy mi az igazság. Nem lehet tudni, hogy van-e egyáltalán” (218). Csak a gyanú marad meg, kósza hírek, pletykák, az élet pedig megy tovább. Ítélet hiányában a bűnösök továbbra is élik világukat. A tűz tisztító ereje jelenik meg Emma tetvessége kapcsán is, amikor a haját benzinnel önti le a nagymama, és meggyújtja, hogy elégjenek a benne található férgek és serkék, de az udvar hangyáktól való megtisztítása is a máglya segítségével történik.

Amit külön ki kell emelni a történetből, az a nagymama karaktere. Az egyedülálló nő mindent elkövet, hogy unokája jól érezze magát nála. A lány új színt hoz az életébe, és cserébe ő is új dolgokkal ismerteti meg a lányt, amelyek annak ellenére, hogy kezdetben érthetetlennek tűnnek az unoka számára, nem váltanak ki belőle heves (ellen)reakciókat, elfogadja és természetesnek veszi ezeket. Vele egyfajta misztika kerül a történetbe. A mindennapi életben alkalmazott, valósnak hitt babonák, vagy a boszorkányos varázslatok mágikus szintre emelnek bizonyos hétköznapi tevékenységeket, és ezekbe a dolgokba folyamatosan az unokáját is bevonja a nagymama. Ez olyannyira sikerül neki, hogy Emma már-már saját magának is földöntúli erőt tulajdonít. Amikor egy kutya megharapja és a fogával erősen szorítja a lány lábát, Emma mélyen az állat szemébe néz, mintha a lelke beleköltözne, néhány pillanat múlva már annak szemével lát, majd elengedi zsákmányát, és élettelenül a földre rogyik. A lány különböző szituációkba kerül, ahol azt gondolja, hogy csak akarnia kellene valamit, és az meg is valósulna, a jövőbe igyekszik látni, és meg van róla győződve, hogy ha úgy szorítaná össze a kezét, hogy a körme véres sérülést okozzon, akkor megvalósulna az, amit szeretne. A nagymama által a fáskamra köré szórt fehér színű, fog alakú kavicsok felsebzik a talpát, mintha nem csupán egy szertartásosan megrendezett babona, hanem ténylegesen is suszterszögek óvnák a mama titkát. Amikor egy fiú ellopja a csengős hajgumiját, varázslathoz folyamodik, hogy kiderítse, ki a tettes. Meg van győződve az igazáról, és később be is bizonyosodik, hogy jó volt a megérzése. Földöntúli erő vagy csak jó megfigyelőképesség? Az író azt akarja elhitetni, hogy az előző: egy tizenéves lány olyan tudás birtokában van, amit fel sem foghatunk, és ezt talán nagyanyjától örökölte, akit a környékbeliek boszorkánynak tartanak, és az a szóbeszéd járja róla, ami egyébként később be is igazolódik, hogy egy ideig elmegyógyintézetben kezelték. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy ezen misztikus, a babonához, a népi hiedelemvilághoz köthető részek a mágikus realizmus felé terelik a regényt. Ezt azonban nem szabad összekeverni az olyan jelenetekkel, amelyek nem a mágia, hanem a lehetetlen, a hihetetlen kategóriájába tartoznak, és  hiteltelenné tesznek egy-egy jelenetet.

A műben dőlt betűvel van szedve a nagymama elbeszélése, amely izgalmas módon jeleníti meg kétféle rendszer, jobban mondva kétféle diktatúra, amelyek közül egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, embertelenségét, és kimondatlanul is párhuzamot von közöttük. A nagymama egyes szám második személyben meséli el élettörténetének néhány meghatározó részletét, az elbeszélést Emmának címezve, aki ezáltal sajátjává teheti a történetet. A nagymama kívül reked belőle, csupán annak mindentudó elbeszélője, amiből kirajzolódik a zsidóüldözés néhány mozzanata, az első szerelme, és az, ahogyan e kettő összefonódik, szintén tág teret engedve a misztikának, a babonának.

Emmát az új helyszínen folyamatosan érik az elhunyt családtagjaira vonatkozó utalások. A nagymama állandóan a lányához hasonlítja külsőleg és belsőleg Emmát (olykor ezt a lány is megteszi vele). A könyvtárosnő, aki édesanyja jó barátnője volt, szintén, sőt talán valamilyen lelkiismeret-furdalás miatt még az anyát is pótolni szeretné a nővé válás útján. Emmának nem sok emléke marad anyjáról. A néhány csecsebecse mellett ott van a tornafelszerelése, rajta a régi címerrel, azt a benyomást keltve, mintha a régi rendszer jelentette volna számára a családot, és akkor, amikor a többiek örömmámorban úsznak, ő gyászol. Továbbá anyjától örökölte atlétatermetét és tájékozódóképességét is, míg ami az apja után marad, az az ösztönös rajztehetsége. Apja festőként dolgozott, és egyik kiállítása vezetett a családon belüli ellentétekhez. Nagyapjáról már többféle, egymásnak ellentmondó információt kap a lány. Míg otthon a nagyanyja dicséri, és folyamatosan áldozatként ábrázolja, addig a szóbeszéd és a többség állítása szerint besúgó volt, és félelmében öngyilkos lett, talán csak Emma edzője van jó véleménnyel róla.

Ami kellemesen megtöri az izgalmasan hömpölygő elbeszélésfolyamot, az a nagymama már említett elbeszélése, amely lassúbb, töredezettebb, olykor nagyon idegennek tűnik. A tipográfia mellett ez is megkülönbözteti a regény többi részétől. A tipográfiánál maradva meg kell említeni még a fejezeteken belüli egységeket elválasztó hangyasziluetteket, amelyek állandóan más-más irányba fordulva az állandó mozgást ábrázolják, és utalhatnak a műben többször megjelenő hangyaseregre, amely folyamatosan foglalkoztatja Emmát.

A regény végén akciófilmekbe illő jelenetek sorakoznak, Emma itt igazi amerikai hőshöz hasonlít, és ez véleményem szerint negatívan hat az egész kötetre, ugyanis ezáltal veszít a komolyságából,  amiről viszont a szerző különböző módon igyekszik bennünket meggyőzni.

Talán nem a legszerencsésebb folyamatosan A fehér királyhoz viszonyítani a Máglyát, hisz annak ellenére, hogy sok közös pontjuk van, a leírtak talán rávilágítottak arra, hogy egy teljesen más regényt olvasunk. Az elbeszélő nemének megváltoztatása mellett a legnagyobb újdonság a már említett mágia és misztika megjelenése. Ezzel a mű kitör a hétköznapi események érzékletes megjelenítésének elbeszélési keretéből, és számos megválaszol(hat)atlan kérdést felvetve, egy olyan színezetet kölcsönöz a történetnek, amely kizökkenti az olvasót a komfortzónából, és az kénytelen új utakat keresni magának, kénytelen elmosni a valóság és a fikció közötti határt. A regény megértéséhez nem feltétlenül szükséges A fehér király, viszont a kronológiai sorrend miatt és a máglyarakás előtti idő jobb megértéséhez nem árt ismerni. A Máglya elolvasása után egy teljesen új és izgalmas olvasmányélménnyel gazdagodunk, és egy olyan kor rajzát tapasztaljuk, amelyről még mindig nem tudunk érzelmek nélkül beszélni.