Mesék a konyhából

I. Fogyókúrás mesék

Az utóbbi időben lezajló gasztrobum létrehozott egy olyan konyhai forradalmat, amely a magyar kommersz kultúra egészét érintette. Ennek hatása begyűrűzött a magaskultúra egyes területeire is, ezáltal az ízlelés helye és jelentősége felértékelődött az érzékek hierarchiájában, mégpedig a látványisághoz, a látás érzékéhez való erősebb kapcsolata által. Fesztiválok, gasztro- és receptblogok, televíziós főzőműsorok, főzőcsatornák árasztották el a médiát. A műfajkeveredés eredményeként hírességek avanzsáltak szakáccsá, a séfekből pedig körülrajongott celebeket faragtak. Sztárséfek, kajasznobéria, csillogás. Ezekről a jelenségekről alapos tanulmányok olvashatóak Szirmai Éva¹ és Veszelszki Ágnes² tollából a Gasztroszemiotika című könyvben. Az irodalomban azonban nem újsütetű jelenség az ételek szövegszervező elvként való használata és az esztétikumban feloldott gasztronómia jelensége, azonban az olyan új műfajmegnevezések, mint a hasnovellák vagy a gasztroesszék³ tovább duzzasztják a téma körüli diverzitást.

A gyermekirodalom területére száműzött népmesékben és a műmesekincsben is fontos szerephez jutnak a különféle ételek. Azonban, míg korábban ezen történetek hősei (Jancsi és Juliska, szegénylegények, szegény paraszt, árva lány stb.) az éhezéstől menekültek, addig a modern (és kortárs) műmesék hőse sokszor fogyókúrára szorul. Az egyik ilyen ősfogyókúrázó maga Micimackó volt (nem véletlenül adta Boldizsár Ildikó a meséről írt könyvének a Varázslás és fogyókúra⁴ címet). Mivel a mesék jellemzője, hogy magukban hordozzák annak a társadalomnak a lenyomatát, melyben keletkeztek, így történt meg az, hogy az egykor unikális varázstárgyaknak számító mindent járó malmocskák vagy terülj, terülj, asztalkák mai formái rengeteg háztartásban jelen vannak, ez pedig azt eredményezte, hogy a kövérség és fogyókúra mint téma elkerülhetetlenül bekúszott a műmesékbe (a műfaj már említett társadalmi/kulturális reflexivitása folytán). Parti Nagy Lajos A pecsenyehattyúk című meséjének elbeszélője reflektál kritikusan a fogyasztás kultuszára: „Akkorjában az emberek még kisebbek voltak s könnyebbek, nem ám kövérek és kólaszagúak, mint máma...”⁵

Korábban keletkezett Lázár Ervin A soványító palacsinta⁶ című meséje, mely ugyan nem fogalmaz meg ilyen nyílt kritikát, de a keserédes humor fátyla mögött felsejlik a jobbító szándék, az egészséges, józan életmódra való finom rávezetés. Visszafogott didaktikussága emeli ki a hasonló témájú művek sorából. A palacsintafüggő, túlsúlyos királylány addikciójának ellenszerét keresi, de minden módszer csődöt mond. Az utolsó jelentkező, egy nagydarab, sánta férfi furfangos módon mozgásra bírja a királylányt, melynek eredményeként súlycsökkenés érhető el nála, ám a módszer nem nyeri el Kriszti (hiszti) királykisasszony tetszését, a vándornak menekülnie kell a toporzékoló koronás fő haragja elől, ironikus módon a palacsinta mégis betölti funkcióját, csak éppen menekülés közben a vándor dolgozza le feleslegét.

Az étkezést/gasztronómiát központi témaként kezelő vagy proble­matizáló szövegek végtelen sorában egy nemrég kiadott könyv segíthet tájékozódni.

II. Anti-menzamesék

2013-ban jelent meg Lovász Andrea szerkesztésében a Tejbegríz. Finom irodalom gyermekeknek és felnőtteknek⁷ című antológia. Ez a könyv nem csupán szöveggyűjtemény, ugyanis Mautner Zsófia gasztroblogger és televíziós műsorvezető válogatásában⁸ a versek/mesék mellé receptek is kerültek. Helyet kapott a válogatásban gasztroesszé, mesekrimi, eredetmese, nonszensz vers, receptmese, meserecept és balladaátirat is, mindezt úgy kivitelezve, hogy a tematikus kapcsolódáson felül a szövegek egyenletes minőségére is (láthatóan kanonizációs szándékkal) komoly gondot fordított a szerkesztő. Leszámítva Zalán Tibor bántóan rossz rímeket felvonultató versét (Gyermekkori disznótoros sorok, 90) és Böszörményi Gyula széteső szerkezetű, bárgyú meséjét (Lopotnyik és a nyaminyamm-nyavalya, 52), ez sikerült is.

A textusok eltérő műfajúságán és változatos beszédmódján felül a megcélzott korosztály nagysága is akadályt jelentett. A szövegek korosztályi besorolásának nehézségét fagylaltgombócok segítségével oldották fel, egy gombóc a legfiatalabbaknak, kettő a nagyobbaknak, a majdnem felnőtteknek pedig háromgombócos szövegeket szervíroztak. Ugyanez a differenciálás a recepteknél elmaradt, de mivel a legtöbb étket felnőtt segítsége nélkül nem tudná elkészíteni egy gyerek, ezt nem lehet felróni hibaként. Főleg annak tükrében, hogy a kötet receptjei lehetőséget teremtenek arra, hogy a sütés-főzés közösségi/családi élmény legyen.

Ahogyan az alcímben fel van tüntetve: valóban finom irodalomról van szó. Ugyan a szövegeken átszüremlik a múlt, a gyermekkori élmények, néhol erőteljes a retróhangulat (erre a képi világ is rásegít), máshol a nosztalgia, azonban ez nem a hajhálós menzás nénik és nem is az iskolai étkezdék rossz emlékű világa. Sokkal inkább az otthoni, a családi élmények lesznek az emlékezés terei, kiindulópontjai, és ugyan a „nemszeretem” ételek is nagy teret kapnak, mégis a népszerű, „jó” étkek kerülnek túlsúlyba. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor közösen jegyzett tanulmányukban⁹ Lévi-Strauss gasztroszemiotika-elmélete alapján oppozíciós rendszerbe sorolták az ételeket: növényi-állati, felnőtt-gyerekétel stb. dichotómiákat alkotva. A növényi-állati párhoz köthető a vegetáriánusság motívuma, melyet Szécsi Noémi Vega vagyok (26–27) című szövegében dolgoz fel. Szécsi bravúrosan kezeli a gyermeki nézőpontot, ügyesen megoldja, hogy nyelvileg és gondolatmenetében is hiteles legyen a történet, mely egy nyolcéves kislány vegetáriánussága köré szerveződő monologikus szöveg (a gyermeki nézőpontú szövegek nagy arányban és jól sikerülten képviseltetik magukat ezen antológiában). A felnőtt-gyermekétel felosztás a gyermekételekhez magas élvezeti jelleget is párosít. Ez az élvezeti faktor írja felül sokszor az egészséges-egészségtelen ételek fontossági sorrendjét, és felelős sok gyermek egészségügyi gondjaiért a fejlett világban. Scheer Katalin meséje, A bonbonkisasszony (35–39) mutatja be a két végletet, az egészségtelen gyermekétel és az egészséges, ámde íztelen táplálkozás párharcát. A feloldás, ahogyan a kötet egészére is jellemző lesz, végül az ízletes gyermekételeket hozza ki győztesként, miközben nem sérül az egészséges-egészségtelen ételek egyensúlyi helyzete. Nem korlátlan fogyasztásra csábít, csupán hangsúlyozza a finom ételek jelentőségét. Palacsinták, bonbonok, torta, tejbegríz és fagyi, ahogyan az egyik illusztráció szlogenje hirdeti: „Enni jó! Élni jó!” (61). Egyes gyermekételek elutasítása is megjelenik: Kukorelly Endre Répát ne című versében, mely a svéd gyermekversek hangját idézi (9), vagy Jász Attila János bácsi, a spenót és a költészet szövegében (87), mely a sztereotip, gyermeki zöldség- és főzelékellenességből táplálkozik.

Az irodalmi válogatáshoz igazodva Mautner Zsófia írt/válogatott recepteket. A szövegek szükségszerűen párbeszédbe kerültek egymással, a címek és az ételek szintjén is jelentkezik reflexivitás. A textusok közötti koherencia az illusztrációs anyag által fokozódik. A kötet ebből a szempontból is különleges: az olvasó mint befogadó két korábbi értelmezéssel is találkozik, amelyek hatnak, illetve reflektálnak a szövegekre. A könyv illusztrátora több technikát (kollázs, számítógépes grafika, fénykép) alkalmazva hozta létre a könyv vizualitását, e képi világ egységét főként a visszatérő színek biztosítják. Néhol olyan jól sikerül a megvalósítás, hogy a kép önállósodik, ezáltal vizuális olvasatok (is) létrejönnek. A képolvasás lehetőségét a szerkesztő is felismerve, ezeket a szöveg elé helyezte. Ilyen Havasi Attila remek nonszensz írásának (A főszakács és a kilenc kukta balladája [62–63]) illusztrációja, mely nem más, mint a kilenc kukta eltűnésének matematikai műveletekkel való levezetése grafikus elemek bevonásával. A tökéletesen komponált képen a történet strófáról strófára végigkövethető. Hasonlóan nagyszerű módon dolgozik Kismarty-Lechner Zita a Törött tégladarab (92–93) című Németh Zoltán-verssel.¹⁰

Egyes történetek komplexitásuk révén tűnnek ki a szöveggyűjteményből, ilyen May Szilvia Dínom-dánom Partiszervíz (29–32) nevezetű meséje, mely olvasható metameseként is, hiszen a mesék műfajkonstruáló mozzanatait dolgozza fel, és saját mesei létére is rákérdez. Három kismalac vállalkozik arra, hogy az elfoglalt mesehősök eledelét elkészíti, ám a kiszállításnál összekeverednek az ételek, így mindenki más étket kap. A történetek átjárhatóvá válnak, a mese kilép a keretéből, hiszen valóság és mesevilág egymásba csúszik: az összekutyult mesék miatt az írók aggódtak, a szereplők reklamáltak, de végül megbékéltek az átmeneti étrenddel, azonban így a mesék teljesen megváltoztak. A malacok is tanultak a hibából, hiszen ha egy helyre is rossz ételt szállítanak, ott új mese születik. A történet hősei ismerik saját világuk szabályait, a formák, funkciók, formulák és motívumok rendszerét, tudják, hogy új mesék (pontosabban: irodalmi vagy műmesék) leggyakrabban ezen elemek valamilyen transzformációja/variálása révén jönnek létre.¹¹ De kiemelésre méltó Darvasi László Elvont kolbász (66–69) című szövege is, mely a művészi szabadságról szóló meseesszéként is olvasható, ahol is többféle befogadói attitűddel találkozunk, melyek konfrontálódnak a Májas hurka, véres hurka című sláger eltérő értelmezése okán.

Mivel a kötet 13 receptet tartalmaz, ezért nem nevezhető teljes értékű szakácskönyvnek, valójában főként szellemi étvágyunkat kívánja kielégíteni, a többi már csak hab a tortán. Szerkesztő, író és grafikus/illusztrátor szerencsés együttállásának eredménye tehát meggyőző: ezen antológia egy művészi érzékenységgel megkomponált izgalmas intellektuális és érzéki kaland.