A máshollét érzelmi aspektusai

Amennyiben elfogadjuk a megismerésen inneni, tehát egy bizonyos intervallumig az ismeretlen jelentésével is bíró máshol fogalma és az ismertség jellemzőivel felruházott – vagyis saját, otthonosként meghatározott – térbeli vetületek dichotómiáját, úgy arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez a kettősség nem merül ki a horizontok eltérő mivoltában, vagyis a lokációjuk különbözőségében. Viszonyuk számtalan tényező bonyolult együtthatásának függvényében alakul. Mindezek a terek ugyanis sokkal összetettebb jelentésmezőt rajzolnak ki annál, hogysem lényegiségüket le tudnánk szűkíteni a térbeli elhelyezkedés dimenziójára. A máshollét terei – amelyek közel sem homogén alakzatok, hanem viszonyegyüttesek¹  – egyben a másság terrénumaiként is meghatározhatóak: az említett idegenséggel bíró térbeli hely és az otthonlét fogalmi köre közötti különbségek az egyes elbeszélésekben  más-más szerveződési formákat mutatnak fel. A máshol fogalmiságához egyebek mellett a kaland, a félelem, a felfedezés, a csodálkozás, a veszély jelentései is mind hozzáadódhatnak. Annak a megválaszolása sem egyszerű, hogy a máshollét terei mitől ruházódnak fel  bizonyos komponensekkel. Vég nélkül sorolhatnánk a példákat arra vonatkozóan, hogyan tematizálják az irodalmi műalkotások a másság aspektusait. A térformátumok megkülönböztetett helyzetükből eredően erős emotív vonatkozásokkal is bírnak. Maga a máshol fogalma előfeltételezi az útra kelés gesztusát, a térelhagyás (különböző irányultságú) mozzanatait, a sajátként megélt tértől való ideiglenes/állandósuló elzárkózás képzetét, egy új távlat nyitását és nem utolsósorban egy lehetséges, de korántsem szükségszerű visszatérési momentumot. Az említettekből leszűrhető, hogy a térszerűség  és az emocionális tartalmak  egybefonódó jelentései lényegi és gyakorlatilag megkerülhetetlen elemei a regénynek. Nehezen képzelhető el egy olyan narratív műalkotás, amely önmagán kívülre tudná utalni a térviszonylati perspektíva és az érzelmi horizont egybefüggő formáit. A térvonatkozásokat át- meg átszövik az érzelmi tartalmak, legyen szó egy-egy konkrétnak tekinthető térelemről, vagy akár egy utópisztikus vonásokkal bíró tágabb mezőről. Mindezek függvényében megkockáztatjuk azt a feltevést, hogy az emocionális terek, illetve az érzelmi viszonylatokat megteremtő térjelenségek egymást feltételezik, és éppen ezért nehezen elválasztható jelentéselemek. Dolgozatomban a kortárs magyar prózairodalomból vett példákon keresztül közelítem meg a sajátként megélt tértől eltérő terrénumok érzelmi aspektusait, a dezorientációs tapasztalat jelenségét, az emlékezeti térélmény vonatkozásait és az érzelmi teresülés vetületeit.

A sajátunknak tartott, ismert és megélt térkonstellációkon kívül szerzett tapasztalatok, így a mentális életünknek a máshollétben szerzett érzelmi tapasztalatai sem értelmezhetők a be- és a kilépés gesztusának figyelembevétele nélkül. Mindezek mellett az sem lényegtelen, hogy vajon a máshollét közegét a periferiális vagy centrális konstituáló erők definiálják-e, illetve az sem, hogy az új tér milyen reflexiót vált ki az identitásból. A máshollét terének szerkezeti felépítése, illetve egy tágabb kontextusból szemlélve a térformák hierarchiájában betöltött szerepe irányítja az identitás önreflexiós gyakorlatát, illetve megismerési tevékenységét. A máshol fogalma utóidejű átértékelésre is késztetheti a térélmény alanyát, az új tapasztalat újrarendezheti, felülírhatja az egyén életének korábbi történéseit, mozzanatait. A „más történelmekkel, más helyekkel és más emberekkel való találkozásokon, dialógusokon és ütközéseken keresztüli”² önreflexiós gyakorlatok, a máshol fogalmisága felé irányuló megnyílás útjai és mikéntjei a máshol idegenségét bizonyos értelemben személyes térré tudják alakítani. Ez az átalakítás pedig érzelmi mechanizmusok révén történik. Ha az érzelmi hatások nem is tudják teljes mértékben felszámolni a máshol és az otthon éles dichotómiáját, egyfajta rendszerbeli elmozdulás, átlényegülés kiváltói lehetnek. Mindez az idegen sajátként, személyes érzelmi térként történő meglátását és/vagy elfogadását eredményezheti.

Ezen a ponton utalnék Martin Heidegger hangoltság-értelmezésére, amelynek Olay Csaba szentelt külön tanulmányt.³ Úgy vélem, hogy ebben az értelmezésben rajzolódik ki a legalaposabban az, amit a tapasztalás terének és az érzelemnek a szétválaszthatatlanságaként írnék le. Noha – mint azt Olay Csaba is megjegyzi Heidegger szenvedélyelmélete kapcsán – itt nem érzelmekről, hanem hangulatokról van szó, a hangulatok azonban alapvető rokonságot mutatnak az érzelmekkel. A német filozófus a hangulatot annak a nézőpontjából közelíti meg, akinek hangulatai vannak. Az érzelmek magukban foglalnak egy bizonyos érintettséget, és oly módon töltenek el bennünket, hogy az a semleges megfigyelést lehetetlenné teszi. Az érzelem ideiglenes a hangoltsággal szemben a tekintetben, hogy nem mindig ragad magával minket. Az érzelmek az evolucionista megközelítés szerint a környezethez való alkalmazkodásunk szempontjából hasznosnak bizonyulnak. Az érzelmek világosan elkülönülnek megindultságukban egy alaphelyzettől, amelyet nem neveznénk érzelemnek. Heidegger szerint nem lehet saját létezésünkhöz való viszonyunkat szétszedni a semleges tapasztalás és az annak tárgyát képező hangulat vagy érzelem kettősségére. Így az érzelemhez kötődő, illetve az azokat esetlegesen kiváltó térélmény is elválaszthatatlan a tapasztalás folyamatától. Az érzelmek jellemzője, hogy „egy meghatározott valami meghatározott szempontból érint vagy indít meg bennünket és ezért az érintett érzelmek a személy viselkedését vagy cselekvését sajátosan befolyásolják”.

Mentális életünk emocionális vetülete jórészt olyan érzelmi formációkat foglal magába, amelyek nem jelentenek kiugró megterhelést az egyén számára. Nem naponta élünk át halálfélelmet, a gyász fájdalma sem mindennapi, és a patologikus szituációkat, súlyos elmezavarokat leszámítva a heves harag, a hirtelen és csillapíthatatlan düh sem naponta visszatérő érzelmi reakció. A máshollét kiváltotta reakció annyiban tér el a fent vázoltaktól, hogy gyakrabban kínálja fel a hevesebb, fokozottabb érzelmi megnyilvánulásokat, élesebb és megterhelőbb emocionális történéseket. Egy-egy érzelemtípus kialakulását nem tudjuk egy adott térhez – esetünkben a máshol fogalmával leírt, az otthon ellentétpárjaként definiálható konstrukcióhoz – kötni. A lokális meghatározók ugyanis csupán az új térbe belépő egyén tudatában kelthetnek új érzéseket, rendszerbeli átrendeződést viszont nem váltanak ki. Érdemes összevetni a fenti gondolatot Sartre érzelemelméleti írásának egyik tételével. Jean-Paul Sartre az Egy emócióelmélet vázlata című munkájában az emocionális tudatot a világnak a tudataként határozza meg.⁴ Meglátása szerint az emotív viselkedés nem szándékozik direkt módon hatni a tárgyára. Vagyis, ha érzelmi állapotba kerülünk, akkor nem a tárgy valóságos struktúrája változik meg, hanem „az emócióban a tudat által irányított test változtatja meg a világhoz fűződő viszonyát annak érdekében, hogy a világ megváltoztassa minőségeit”.⁵ Másként megközelítve a kérdést elmondhatjuk, hogy a térképzetekre építő, esetünkben a máshol struktúráiban kialakuló egyéni érzelmi viselkedésmód az új közeg hatására alakul, változik. Ez egyben az egyén horizontjának kiterjedését, kitágulását is jelenti, vagyis a máshol ikonikus mivolta sem gátolja meg a személyes érzelmi tér és az új közeg egymáshoz való közeledését.

Ahogyan az időt sem ismerjük önmagában – vagyis nincs külön szervünk az érzékelésére, hanem csupán közvetett ismereteink vannak róla –, úgy az érzelmeket sem egy bizonyos szerv segítségével tapasztaljuk meg. A mindennapokban tudatában vagyunk érzelmeinkről szóló tapasztalatainknak, ez a tudás pedig egyszerre ruház fel minket a saját magunk életének egészére való rálátással, illetve egy, a miénknél nagyobb, átfogóbb horizontba való illeszkedéssel.⁶ A máshol magába foglalja a határátlépés gesztusát: a máshol és a sajátként megélt itt közötti határ átlépése a másféleség megismerését is jelenti. A határok, ahogy arra Iain Chambers utal⁷ – más hangok, más testek és más világok létezését is jelentik, s egyúttal a sajátként átélt ittből való kilépés az én határainak egyfajta átlépésként is értelmezhető. Az egyén térkezelésében és -érzékelésében jelen van a máshol fogalmához idomuló kint és az otthonosság jelentését bevonó bent oppozíciójára építő szervezési elv, a regény irodalmi térrajzolása szempontjából a bináris ellentétpár egyik fele sem törekszik kizárólagosságra, tehát a két terrénum egymásnak feszülése nem játszik fontos szerepet. Kint és bent, belső és külső tér csupán a rálátás szögét teremti meg, maga a szemlélés bentisége, illetve kintisége viszont nem kerül a középpontba.

Az érzelem és a tér sajátságos kapcsolatában felvetődik a kérdés, vajon miként ragadható meg az otthon és a máshol közötti különbség, illetve annak hatása az érzelmi aspektusokra, egyáltalán milyen kötődés van a kettő között. Sajó Sándor Narrativitás, érzelem és világtapasztalat című tanulmányában érinti a kérdést, idézem: „amikor egy érzelem hat ránk, akkor nem olyannak látjuk a világot, amilyen valójában, és a világ »a maga valójában« a józanság számára jelenik meg, tehát azt, hogy szétválasztható és szétválasztandó egymástól a kettő. Csakhogy a világ tárgyainak tapasztalata nem egy alapvető régiót alkot, amelyet utólag módosítana az érzelem-tapasztalat.”⁸ Nincs ugyanis rá mód, hogy a tapasztalati világot és az azt át- és átható érzelmi világot szétválasszuk – érzelmi világunk nagyban függ az előzőtől. A térélmény, vagyis a máshol élménye is része az egyén emocionális terének, amely kapcsán felmerülhet a kettő azonosságának, egymásmellettiségének, kölcsönhatásának kérdése.

Tér és érzelem bonyolult, sokrétegű és számos tényezőből összeálló kapcsolatát botor leegyszerűsítés volna annak alapján értelmezni, hogy a két minőség jelen van-e  a kötet címében. Mégis  a címbeli kiemelésre a kortárs magyar irodalom két tökéletes példát is felvonultatott a közelmúltban: az egyik Kun Árpád Boldog Észak című regénye, a másik pedig Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című prózakötete.⁹

Kun Árpád regényét nemcsak az érzelemforma és a regény főhőse számára a máshol tapasztalatát adó helyjelölő címbeli kitüntetett pozíciója miatt választottam elemzésem tárgyául, hanem mint ahogy arra majd rámutatok, a szöveg pontosan a tér másságára fókuszálva építi fel Aimé Billion érzelmi kötődését, az idegen táj sajáttá, személyessé tételét. A Boldog Észak főhőse, Aimé Afrikából Norvégiába kerül, ahol egy kisváros háziápoló-szolgálatában helyezkedik el hosszabb időre. A regény narratív technikája nagyban a vudu, az átlagos olvasó számára legalábbis ismeretlenként ható egzotikus és titokzatos jelenségek gyakori szerepeltetésén keresztül állítja kontrasztba a származási tér és a máshol lokációját. A misztikumba vetett hit átlép az idegen tér szervezői közé, ez történik például abban a jelenetben, amikor Knut halálával egy időben a komp a nyílt vízen ütközik valamivel. Aimé Afrikából Európába történő utazása éles kontrasztba állítja a két terrénumot, a két világot: míg a Dél inkább a varázslat, a megmagyarázhatatlan természetfeletti területe, addig az Észak egy érzelmi tekintetben konszolidáltabb, nyugodtabb hely. A kiinduló közeg és a máshol, az Észak egymástól teljesen idegen térforma, ám az ezekhez a térformákhoz rendelt eltérő érzelmi töltések idővel egymásba olvadnak. Aimé idegen az északi világban, de az otthon fogalmához köthető emocionális térélmény bizonyos elemei ide is elkísérik: „Az idegenség szelleme nem azért követ, mert el akar pusztítani, hanem mert hozzám tartozik! Minél kevésbé félek tőle, ő annál szelídebb. Ha elfogadnám végre, hogy ő is én vagyok, még kezes is lehetne. Ha pedig megszeretném, riasztó szörnyből engedelmes hasonmássá változna.”¹⁰ A két térhez köthető érzelmi világ fokozatosan oldódik egybe: kezdetben a máshol terében megjelenő, de az otthonhoz köthető mozzanatok – az idézett példában egy vudu szellem feltűnése Norvégiában – még feszültséget keltenek benne, és az idegenség érzését erősítik: „Baljós sejtelmem támadt. Talpamon idegenné vált a föld érintése. Félelem fogott el, hogy elég lenne egyetlen rossz mozdulat, és elszállnék a levegőbe, mint a pára.”¹¹ Az új világ, a máshol jelentéskoncepcióját fokozatosan elveszítő, otthonná alakuló Észak a fölszabadulás, a megnyugvás érzését implikálja a narrátorban. Ezt a nyugalomkeltést csak tovább erősíti az a tény, hogy a regény második részétől gyakorivá válnak a különböző természeti képek, a fjordok részletes leírásai, a tenger, a vízesések, a havas táj narratív betétei. Utóbbi a meghittség, a már-már intimitásnak is tekinthető bensőségesség érzését kelti Aiméban: „Olyan gyengéden és odaadóan simogatott a lehulló hó, ahogy még soha senki. Igaz, addig soha senkinek nem adtam rá lehetőséget, hogy megsimogasson.”¹² A regényben többször is felbukkannak az emocionális tartalmak térbeli hivatkozáspontokhoz való rögzítései: ahogy a szereplő egyre jobban megismeri a tájat, ahogy sajátos, közvetlen kapcsolatot alakít ki a máshonnan, egy más világból származó embernek a teljesen idegen természetével, úgy alakul át az idegen tér személyes, erős érzelmi kapcsolódású térré. A térnarratíva a Boldog Északban a máshol és az otthon fogalmának egységesítését, a különbségek eltüntetését preferálja, a térformákhoz köthető emocionális tartalom az említett bináris fogalompár meghaladásának, majd felszámolásának irányába mutat.