A költő öngyilkossága
Ha nem költőnek születtél,
Legalább költőként halsz majd meg…
Nagylelkű adomány a választás lehetősége:
Hol, mikor és hogyan (világos, hogy ki,
s nem kérdezzük, miért?)
Hogy pontot tehess (szenvedése)idre,
vagy ez már talán
Gyura (dziura, lengy., lyuk) a homlokon,
a mellkasban.
‰takiy durak! Ez, persze, nem
a mi kiáltásunk.
Az élet / życie bizony ajándék / podarunek,
Hát feladod? Tekintet nélkül az
Eszményekre, tartózkodási helyre / žiliçe
A tegnapiak soha nem lesznek maivá,
és semmiképp sem holnapivá.
Hogyan? Talán valami híd alatt,
a csatornában, a folyóban vagy a
Kikötőben, itt, ahová befutnak a hajók
a világ minden részéből,
HImbálóznak a sötét világból érkező
kőolajtól sötétlő tengeren.
Talán valahol a levegőben, magasan,
Az égben, a felhők felett, beléjük
MerülnI, eltűnnI, szertefoszlanI,
kárt még véletlenül sem
Okozva másokban:
Utasokban, madarakban, hópelyhekben…
Revolvert a locsogó szájba, a hűtlen
Szívbe… Meg lehet-e halni pátosz nélkül,
Csak úgy – elakad a lélegzeted. Méreg!
Az utolsó betű cirill…
Tehát pravoszláv, szláv, aki megöli magát…
Fatalista! Önnön halálát idézi,
Bátran vagy gyáván, hidegvérrel – nem!
Remegve! Virágba borul a virágoskert… kinek,
Minek? Talán neki is? Bizony neki is, aki
Teker és elszív egy utolsó jointot,
Port szippant, mely oly nagyon hasonlít
A földi maradványokra…
Amszterdam, 2002. január
Eredeti megjelenés: Zoran ÐERIĆ 2010. A költő öngyilkossága (Ford. OROVEC Krisztina). = Híd, 4., 55–56.
Létrehozva: 2010.04.01.