Izsó Zita harmadik verseskötete egy véget nem
érő zuhanásba rántja bele az olvasót. Az Éjszakai földet érés olyan
témákat feszeget, amelyekre alaposan rátelepszik a jelen nyomasztó valósága.
Aki ismeri Izsó költészetét, annak nem újdonság, hogy a szövegekben ezúttal is
hangsúlyosan felbukkan a szerző szociális érzékenysége, és ez leginkább a
menekülttémában csúcsosodik ki. A négy egységre tagolt kötet első ciklusában
olyan költemények olvashatók, amelyek alakjaiban a háború traumái és a kilátástalanság
munkál. Az első vers Aleppóba viszi az olvasót, ahol valakinek az utolsó
emlékei játszódnak le. A háború egy olyan árnyékvilággá alakította a várost,
ahol a hosszan tartó sötétség, a pusztítás és a robbantgatások miatt néma lesz
az ember. A menekültek élete egy végtelen út- és otthonkeresés, hiszen
mindenhol gyanús alakoknak tűnnek, akik minden bizonnyal lopni és ölni akarnak.
A versekben megszólal az a bizonyos másik oldal, amelyet a legkönnyebb
kikerülni vagy elítélni. A másik oldal, amelynek talán eszébe sem jut, hogy egy
kővel zúzni és törni is lehet, hiszen az erőszak eszközeként is szolgálhat.
Elfáradt és lerongyolódott életek állnak a határon hosszú sorokban. A versekből
szinte sugárzik a félelem, az éhség és a szégyenérzet, aminek nincs valódi oka,
valamint a versek létezőit sújtó megvető pillantások. Hogy milyen egy menekült
arca, azt gyönyörűen fogalmazza meg a költő a Határátkelés című versben:
„Nyomot hagyott rajtuk a hosszú út, / egy kisgyerek szerint olyan az arcuk, /
mint egy vajas felével a földre esett kenyér, / amibe beleragadt a sok piszok.”
A porig zúzott városok, otthonok maguk alá temetik a halottakat, és a versekben
felvonultatott képek befogadása után felmerül az olvasóban a kérdés, hogy vajon
annak könnyebb, aki túlélte a háborút, vagy annak, aki meghalt. A túlélőben ott lüktet az elveszített családtag hiánya, és ez súlyos teher
lehet a haladásban. Antidepresszánsokkal, segélycsomagokkal, néhány napra szóló
menedékekkel pótolni lehet-e az egykori életet? Még ha a szabad ég alatt is, de
talán az alvás a legideálisabb állapot, mert nem érezni sem az éhséget, sem a
másik hiányát. Idegenekből sorstársak lesznek, és csoportokba verődve keresik
az új hazát. A veszteség, a félelem és a hajléktalanság köti őket össze: „Vagy
az a gyerek, akit nemrég hoztak be, / azt mondták, a testvéred, / és ugyan nem
hasonlítottatok, / a csikknyomok a testeteken / összekötöttek titeket, mint /
másokat az anyajegyek.” Izsó nem ítélkezik, hanem finoman a sorok mögé rejti a
társadalom bizalmatlanságát és gyanakvását a menekültekkel szemben.
A kötetben egy rendkívül vékony határ húzódik
a hit és hitetlenség között. Néhány vers Istenhez szól, és arra kéri őt a nép,
hogy ne hagyja, hogy kialakuljon bennük az a gondolat, hogy Isten nem létezik,
mintha ő lenne az utolsó reménysugár, amibe kapaszkodhatnának. Az imádkozás
megnyugvást ad a szenvedőknek, olyankor tudnak mélyen magukba szállni és
valamiféle békére lelni. A legerősebb békétlenség a nőben zajlik, akit hol a
terméketlenségéből, hol pedig a termékenységéből kifolyólag ér trauma. A
lövöldözések és a rémálmok sűrűjében komoly feladat épségben megőrizni a
nőiséget és a nemzőképességet. A Belső naprendszer című versben a költő
egy bolygóval azonosítja a nőt, amelyen minden szörnyűség és megpróbáltatás
ellenére fellelhetőek az élet jelei: „és akkor végre elhiszed, / hogy te is egy
olyan bolygó vagy, amin megvannak az élet feltételei, / és az orvosok majd egyszer lakhatóvá tesznek téged is”. A mindennapos küzdelmek
nem maradnak következmények nélkül, ugyanis sok esetben élő, ám életképtelen
gyerek jön a világra. Izsó megrázó
verseiben ott dübörög a kérdés, hogy vajon életnek lehet-e tekinteni a
vegetálást. A gyereket egy koporsó nagyságú ágyba fektetik, berendezkednek a
halálára. A Szakítószilárdság című vers
nyomasztó hangulata még sokáig visszhangzik az olvasóban, és ugyanez
játszódik le benne a Minden házból elviszik a lányokat című költemény
olvasásakor, amely a kötet másik traumatikus jelenségét, a nemi erőszakot
helyezi a középpontba. Az átláthatatlan mélységben is utat tör magának a költő
egyedi hangja, a versek végén megjelenő hasonlatok pedig kiforrott művészi
érzékről tanúskodnak.
A költő eddigi versesköteteiben fontos szerepe
volt a tengernek, és az Éjszakai földet érésben sem kell nélkülöznünk a kékséget.
A víz összetett szimbólum, hiszen a tengeri út esetében a hányattatások és a
vízbe fulladások emlékét idézi, míg a víz hiánya a mocsok és a betegségek
elhatalmasodásához vezet. Ennek következtében a tenger, a folyó és az eső a
vágyálom megtestesítői, amik szabadságot és megtisztulást hoznak a háború és az
út porát magukon hordozó testeknek és lelkeknek.
Izsó Zita harmadik verseskötete feszes
szerkezetű, jól felépített, és olyan kimagasló verseket tartalmaz, amelyek
elolvasása után átértékelődnek az emberben a mindennapi problémák. Az Éjszakai
földet érés közelebb visz minket egy olyan világhoz, amelyet eddig nehezen
értettünk meg, ám mégis elítéltünk.
Eredeti megjelenés: BÍRÓ Tímea: Lakhatatlan bolygók keringése (Izsó Zita: Éjszakai földet érés) (kritika). = Híd, 2018/11., 57–59.
Létrehozva: 2018.11.03.