Ködbúvár * Kiskonyha az ereszek alatt

Ködbúvár

I.

Pont annyira meríted a ködbe,

Amíg az ajtód engedi.

Mint ezernyi kristály rajong körbe,

És a szembogarad köddel eteti.

Ilyenkor legyen nehéz,

És az összes terved kontrasztját elmossa.

Az ilyen november mindig merész,

Mint aradi tizenegy áll be a sorba.

Pont annyira meríted a ködbe,

Amíg a város engedi,

A lávalámpád üvegburája mögé

Zárnak a kötés szabályai.

Így leszel búvár a ködben,

És mielőtt belepne az utolsó csepp,

Jön a február nagyködmönben,

És újra tiszta lesz a csend.

II.

Az ózon szakadt szitán olvadnak át

A nap küllői a Petőfi utca fölé.

Feloldják az aszfaltot, fellobbannak a fák,

Beáll a betontenger a karók közé.

Így köpköd rájuk sárga járdakagylót.

Indultam, de lemaradtam a kompról.

A korlátok a küszöb köré olvadtak, mint rozsdás barna nád.

Cserépből hajtom meg a papírhajóm.

Tartom, a Petőfi utca még várat rá.

Zöld üveg tartja alánk a természet betonkeverőjét.

Minden fehér kavics kristályos por az alján.

Csobog az utca, a járdaszegély hullámot tép,

Kavicspor csillog a kerámiahalak hátán.

Estére minden ecset Petőfit fest.

Ragacsos aranymázzal én is szétkenem.

Cseréphajóm, mint törékeny égitest

Siklik a karcos betontengeren.

Megreped a zománc, a Petőfi utca ébredne.

Bőg a betonkeverő négy évszak között.

Tudom, hogy ilyen az utca telente,

Mégis azt hittem, hogy ma nyárnak öltözött.

Kiskonyha az ereszek alatt

Csendben vagyunk, amíg a csiganyál

megfagy a térdünkön, amíg

ropognak a csigaházak.

Folyt a linóleumterítőn a híg olvadéka a nyárnak.

A kiskonyhában izzadó edény,

A víz felforrt, szóltak: le kéne önteni.

Csigatestek lüktettek a kenyér belén.

Ihaláltuk  halk pórusködét.

Egyszer láttuk a tévében, hogy a csigáknak kék a vére,

mert az eső kékítőt old a véredénybe.

Végül is megtöltöttünk egy cseréptálkát,

bő lében kavargott minden élettelen test,

s úgy mertük le a könnyű nyálkát,

mint anyáink tajtéktól a húslevest.

Ma mégsem ülünk nagy tort,

és nem egymáséi leszünk a terítéken.

Te sem szigetelsz jól, felfogod a záport,

és majd elterülsz az asztalon, olyan ciánkéken.