kifulladás után * still life * Zárlat

kifulladás után

matracodon fekszem 
némán figyelem ahogy 
leveted könnyű blúzodat és 
széked támlájára fekteted
kifelé bámulsz a szűk ablakon 
gondolom ásítasz
nyakadon a bőr picit megfeszül
majd elernyed  mint tavasszal a vizek
a melltartó szövete
kis melleid szorítja 
kapcsa érintésre pattan szét
(gyakorlott mozdulat 
egy nő számára nincs benne semmi izgalom
ahogy elenged a pánt mely megtörte
a meleg márványszerű hús antik ívét)
magadra öltesz egy régi hálóinget
(miféle nő alhatott ebben egy férfi mellett
egyedül?
c’est triste le sommeil, 
on est forcé de se séparer.
az alvás szomorú mert elválunk
mondja a kifulladásig-ban [godard, 1959]
az a kiábrándult kisfiús fazonúra nyírt 
amerikai lány 
az emberek azt hiszik együtt 
alszanak pedig párnáik 
közt a legmagányosabbak)
(a múlt héten késve érkeztem a színházba 
és a kabátomra kényszerültem 
ülni a játszókhoz oly közel hogy láttam
miként reszket az egyik lány törékeny 
testén a pókselyem finomságú alsóruha
és te jutottál eszembe róla

a reszketéséről
kisállatszerű szuszogásod
mert minden nőben te vagy 
csak magadból tűnsz el néha valahová)
farmered lecsúszik fehér combodon
kilépsz belőle mint egy kék lavórból
lábfejedről lenyúzod zoknidat 
kezembe adod szaruszemüveged 
és puhán hanyatt dőlsz
melléd süllyedek
markomat oldaladra illesztem
kitömött szavak közt fekszünk
hamarosan elveszítjük egymást

still life

elcseppen a test
karom a hátába
gyengén beletép
törékeny héj a
csontok szerkezete 
magában feszül 
s már csak a felszínen 
lüktet a hús
a vécéből  halk fény zubog
a bojler melege marad 
odabenn
alszik a hűtő 
szám szélén a hab
alszik a pulton a tej
borostám  virágzik 
kényszeredetten
felnyögdös a csap
megkövül bennünk 
a perc 
bőrünkre hull a
várossá duzzadt
neszezés
és néhány 
száradt akvarell

Zárlat

Otthagyott árnyék a lépcsőfordulóban.
Egy vödör vízben barázdáló ujjak.
Kitárt ablak és nyitott tüdő.
A szemhéjak súrlódva csukódnak.