Turkálni a kultúrában

Nemes Z. Márió szövegeit igazán érdemes boncasztalra fektetni: míg a szerző a szövegeiben a szintézis műveletét követve összedolgoz számtalan egymással csak lazán összefüggő képzetet vagy teljes ellentétben álló fogalmat, addig a kritika annyit tehet, hogy ezt a módszert megfordítva, analitikusan kimutatja, miből vált szerves egésszé A hercegprímás elsírja magátverseinek masszív fanbase-szel rendelkező univerzuma. A befogadó zavarba ejtő lázadásként élheti meg a költő örökös antiesztetizálási hajlamát és a trash sajátosságából fakadó ösztönös hagyománytagadást, mely sokszor szinte eléri a tűréshatárt. Nemes Z. Márió 2015-ben mégis megkapta a Sziveri-díjat, mely azt bizonyítja, hogy versvilága legitim, működőképes, sőt egészen kivételes helyet foglal el a kortárs magyar irodalmi kánonban.

Nemes Z. Márió legújabb verseskötete egy manifesztumra, az Új Forrásban megjelent Szerves hulladék kiáltványra¹ épül, amely tulajdonképpen A hercegprímás elsírja magát kulcsaként olvasható. A kiáltványban kiemelt szerepet kap az úgynevezett „hibrid zóna”, vagyis „[a]z a zóna, ahol az egymástól elütő dolgokból egyetlen egész lesz”. Így kerülhet egymás mellé és alkothat a maga nemében szervesen összeillő valami, ami „lehet, hogy földön kívüli eredetű vagy valami rendkívül népies”. Nemes Z. az emberábrázolást, sőt magát az ember konvencionális fogalmát is radikálisan elutasítja, az „izzó tojáshéjat” magáról már lerázó szerző költészetét a kritika leginkább a testpoétika felől közelíti meg, a poszthumanista nézeteket hangsúlyozva. Annyi bizonyos, hogy A hercegprímás elsírja magát egy izgalmas pokolbéli utazáshoz hasonlítható, amely során túlvilági vezető és különösebb cél nélkül magunkra maradunk.

Az első ciklusban, az Arborétumban e pokolbéli táj flóráját és faunáját mutatja be meséken, történeteken, krónikákon keresztül. In medias res módon egy teljesen idegen, bizarr, alkotóelemeiben viszont nagyon is ismerős világban találja magát az olvasó, ami nemcsak képiségében, hanem az intertextualitások szintjén is megmutatkozik: Nemes Z. a kötet végén egy listát ad közre azon szerzők nevével, akiktől jelöletlen idézetek szerepelnek a szövegeiben. Mégis teljesen elidegenítve, A hercegprímás elsírja magát szabályainak alávetve, egy radikálisan más jellegű textust hoz létre általuk, erősítve a verstáj „ismerős ismeretlen” jellegét. Az ismert világunk részeiből új versteret alkot, miközben úgy hagyománytagadó, hogy a hagyomány elemeit felhasználja ezen alternatív valóság létrehozására.

A természet kiismerhetetlen, működési elvéből még hiányzik a ráció, csak az ösztönök mechanikussá vált mozgatórugói vannak jelen. Ugyan „minden egy láthatatlan elvtől függ” (24), „[d]e a férfi és a nő nem ismeri a láthatatlan elvet, / így az ő keblükben sincs hiány állatokból” (24). A kötet hemzseg az ősi hiedelmektől, így a szexualitás is csak a halálfélelem legyőzésére szolgál, az Egészségpark című versben például egy bizarr családi rituálé leírását kapjuk. E vidék lakói – a magyar népi kultúra elemeiből merítve – betyárok, vitézek, de a mese és a mitológia kreatúrái, nimfák, törpék és kentaurok is bőven előfordulnak benne. A fabulai fordulatok mellett mesés elemek is erősítik a táj misztikáját, egy kis horrorral vegyítve: az állatok suttognak, „és a növények végre enni kezdenek” (11). A posztmodern sajátosságaként a szerző bátran vegyíti a magas és a populáris kultúra elemeit, előszeretettel merít például a sci-fi és fantasy kelléktárából: „Péter antigravitációs gyára büszkén lebeg a domb fölött” (13). Ebben a „fekete rokokóban” ugyan létezik egy sajátságos kronológia, észrevehetünk valamiféle fejlődést is – először az ősi világábrázolás mítoszai, majd a Monarchia is megidéződik grófokkal, bárókkal. A hibriditás felszabadító hatására tehát „[e]gymásba virágzanak keverék idők” (31).

A hercegprímás elsírja magát verseire jellemző a személytelenség, hiszen egyik új vonulata a kötetnek a versbeszéd kitágítása a történelmi síkok felé. Az egyén, mint ahogy a történelmi diskurzusban sem, ebben a szöveguniverzumban sem fontos. Sokkal kifejezettebb a közösség, a nép mint kollektívum, a nemzetiség. Ez a tendencia a második ciklusban jut inkább kifejezésre, ahol a magyarok pszeudohistóriáját alkotja meg a szerző. A valós történelemhez iróniával viszonyul, a történelmi szereplők, mint Kossuth vagy Haynau csupán mint bábok jelennek meg a szövegekben: „[a] trófeák vicsorgása legyen mosoly, / még ha a nyest kifejezőképességei / korlátozottak is, húzzuk kezünkre kobakját, / hadd nevessen valami elevenen a múlt” (64). Ez az áltörténelem és pszeudotársadalom lehetővé teszi, hogy a költő úgy fogalmazzon meg társadalmilag releváns kérdéseket, hogy azok mégse legyenek azonosíthatók a valósággal.²

Fontos hangsúlyozni a képiség szerepét A hercegprímás elsírja magát kapcsán. Esztétikailag leginkább Kis Róka Csaba (a fedőlapon szereplő kép alkotója) képzőművészeti munkáival rokoníthatóak a versekben megjelenő leírások. A poszthumán felfogás, amelynek emberképe darabos, mondhatni befejezetlen marad vagy állandó metamorfózisban van, mindkét alkotó művészetének alappillére. Nemes Z. Máriónál azonban nemcsak a test mint fizikum bomlik fel, hanem az identitás is – az őrület, az abnormalitás átszövi a karaktereket. A mondatstruktúrák is egy sajátos, csak A hercegprímás elsírja magát verseinek terében működő logika szabályait követik. Az egyén külső és belső töredezettségét szemlélteti A hírhedt Babaarcú elfogása és kicsinyítése című versben megjelenő kentaur alakja, amely önmagában kettősséget jelent, itt azonban félbevágva jelenik meg: „még egy utolsó cigarettát szeretne elszívni, / mielőtt végleg megválik állati természetétől” (45). A szerelem vagy az önkényes kéjelgés itt már megjelenik, de végül az egyénen mégis túlmutat: „[v]égül odatérdeltem a tojásrakó mélyedéséhez és / szememet behunyva, élvezet és pátosz / híg elegyétől meg-megremegve / a népegészségügyi törvényre gondoltam” (22). A köteten végigvonuló ambivalenciát az utolsó egysoros vers fejezi ki a legerőteljesebben, a Marno Jánostól vett idézet így szól: „[a]rra ébredtem, hogy undorodom a szájhagyománytól” (75).

A trash pedig az az irányzat, amely teret ad a határtalan kísérletezésnek, mind műfajilag, mind tartalmilag is felszabadítja az alkotás folyamatát. A túlnyomórészt prózaverseket tartalmazó kötet egy kis bátorsággal felfogható egy szemeteskosárként, amely összegyűjti és egyben tartja azt a kulturális hulladékot, amely évszázadok óta lerakódott, lebomlani képtelen, viszont újrahasznosítható: ezáltal pedig A hercegprímás elsírja magát neobarokkos díszletét adja.