Urbia csöndje

Urbiának nehéz a levegője. Itt érzem most is magam körül, pedig hetekkel ezelőtt olvastam Váradi Nagy Pál első könyvét. Kell-e ennél jobb indok, hogy írjak róla? A szerző elbeszéléskötete tavaly, nyár végén jelent meg a JAK Füzetek sorozatban, Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán szerkesztésében; a kolozsvári Korunk, a József Attila Kör és a prae.hu közös munkájának gyümölcseként.

Ha azt mondjuk, első kötet, nyilván máris vannak az olvasónak a művel és eme kritikával szemben is bizonyos fokú elvárásai. A kritikával szemben minimum az, hogy itt majd az első kötetekre olyannyira jellemző gyermekbetegségeket igyekszünk kikezdeni. Mindazonáltal mi nem arra hajtunk, hogy ezeknek az elvárásoknak megfeleljünk. S nehéz is lenne, főleg azért, mert a kötetnek egyáltalán nincs elsőkötet-jellege. Gyermek- és felnőttbetegségei viszont minden műnek vannak.

Urbia egy zárt világ, melyet az én-elbeszélő vagy sokkal inkább én-elbeszélők konstruálnak meg történeteikkel. Minden elbeszélésből megtudunk valami újat Urbiáról, valóban megismerni azonban lehetetlen – azok számára is, akik Urbiában élnek. Mint ahogyan azt sem lehet pontosan meghatározni, mikor játszódnak ezek a történetek. Annyit tudunk csak, hogy valamikor a birodalom előtt minden „normális” volt – bármit is jelentsen a normális fogalom ahhoz képest, ami most van –, Urbia jelen ideje ehhez képest egyfajta poszt-apokaliptikus állapot, egy olyan diktatorikus rendszer bontakozik itt ki, amely nyomokban felidézheti a Ceaușescu-éra besúgórendszerét, na meg a fekete autót. (Itt elsősorban a pénzlépő kislány című elbeszélést kell megemlítenünk.) És ahogyan az a diktatúrákban lenni szokott, a legfurcsább, józan ésszel felfoghatatlan eseményekben sincs semmi meghökkentő – egyáltalán nem csodálkozunk például azon, hogy a trolit szamarak húzzák, s hogy rendkívül magas az elhalálozások száma a trolibuszvezetők körében, ugyanis nehéz a busz tetejéről a csacsifogatot irányítani, még nehezebb leszállni komolyabb sérülések nélkül. Nem lepődünk meg továbbá azon sem, hogy a történetben gyakoriak az anakronizmusok. Mert Urbia szempontjából, ugye, nem tekinthetők annak. Mondottam volt, nem ismerjük Urbiát, így nem ismerhetjük pontosan törvényszerűségeit sem. Így jól megfér egymás mellett a szextáns és a mobiltelefon (lásd a kötet nyitószövegében, a Linna keresésében), máshol a Heltai Gáspár fabuláinak nyelvezetét felidéző novellában is jelen van a digitális fényképezőgép (Mégegyszer), sőt a csúcstechnológiai ketyerék megléte nem zárja ki az olyan betegségek jelenlétét sem, amelyeket a civilizált társadalmak már felszámoltak (pl. lepra).

Urbiában tehát bármi lehetséges, ahogyan Balázs Imre József a kötet fülszövegében írja: „Urbia mintha fél méterrel a talajszint fölött lebegne, föld és ég között valahol.” Itt születhetnek nők két arccal (kétarcú Jána), és élhetnek úgy, hogy ez halálukig nem derül ki, és eltűnhetnek, akárha sohasem lettek volna, akárcsak Jána, akit a történet végén belehengerelnek az aszfaltba. Szülhetnek az asszonyok gyermeket törzs és végtagok nélkül, és felnevelhetik illegálisan, amint arról a nure kapo című prózában olvashatunk. Eltűnhetnek azután úgy, hogy nem hagynak semmilyen űrt maguk után. „Az öcsém néhány napon belül kinyuvadt. Legalább nem kell többet ráköltenem” (80) – mondja a szöveg zárlatában a narrátor.

Ez a közeg kiváló táptalaja a (magán)mitológiáknak. Vegyük példának a Lacrima Linnae című elbeszélést, amelynek a tulajdonképpeni „főszereplője” a tó, ami valójában tenger. Mitikus képződmény, hiszen „[n]em tudta senki, hogyan és pontosan mikor került oda ez a tó. Az a szó járta, hogy egyik derűs estén még arrafelé jöttek haza a munkások a téglagyárból, aztán reggel a tavat találták az út helyén” (74). Eltűnése is legalább annyira furcsa, mint létrejötte: „Szennyes pelenkát mosott bele egy cigányasszony. Úgy mondják, emiatt haragudott meg és tűnt el a tó” (76).

Említést érdemel továbbá az is, hogyan beszélteti a szerző elbeszélőit, és hogy ezáltal mit tudhatunk meg Urbiáról. Ahogy a kritika elején írtam, én-elbeszélők vannak (többes számban), éppen ezért különböző megszólalásmódokról, elbeszélésmódokról kell itt beszélnünk. A már említett Linna keresése című történet egy képzeletbeli utazást, egy középiskolás ábrándozást mutat be – erre a szöveg nyelvezetéből, de leginkább a középiskolából is jól ismerhető Rimbaud-vers, A részeg hajó szövegáthallásaiból következtethetünk (döntse el az olvasó, hogy jól vagy tévesen-e): „Hogy nincs az az öböl Urbia partjain, melyre vágy vonna. Kicsi víz, vak tócsa; ötéves voltam, leguggoltam és papírhajót bocsátottam a vízre. Megfogadtam, hogy vizek szabadja leszek, ki céllal csatangol” (10). Tehát mondjuk azt, hogy az első elbeszélés elbeszélője egy ábrándozó középiskolás. De tegyük hozzá azt is, hogy azért nem ilyen egyszerű a helyzet. És ami azt illeti, a továbbiakban csak egyre jobban bonyolódik. A kötet második, Kopernika címet viselő elbeszélésének narrátora – mint ahogyan az majd a szöveg utolsó mondatából kiderül –, nem is élő ember. Egy halott emlékiratait olvashatjuk itt, aki az elbeszélt történet ideje után két évvel elhunyt: „Két év múlva meghaltam tüdőbajban” (16). Abból, hogy ez az utolsó mondat is a történet részét képezi, egyértelműen következtethetünk arra, hogy az elbeszélés ideje és helyszíne az életen kívülre esik. És folytathatjuk a sort a bársony című próza csecsemő-elbeszélőjével, aki kora ellenére teljes mértékben ismeri azt a világot, amiben él, majd következnek azok a történetek, amelyek mintegy felidézik a gyermekkori élményeket, a hajdani boldog családi élet képeit, míg végül, a kötet utolsó elbeszélésében, egy meglett férfi képe rajzolódik ki az olvasó szeme előtt.

Személy szerint a kötet legerősebb elbeszélésének ezt az utolsót tekintem, mely a vissza a forráshoz címet viseli. Ebben ugyanis koncentráltan jelen van az Urbia-élmény. A birodalom bukásának előestéje ez, amikor a természet átveszi a hatalmat a birodalom felett. A vissza a forráshoz némileg hasonlítható Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjéhez – szándékosan nem a Sztrugackij testvérek regényére utaltam, mivel ebben a történetben épp a film látványvilága, képisége dominál –, azzal a különbséggel, hogy itt maga a forrás az, ami az emberek számára „reményt ad”, nem pedig a Zónában fellelhető Szoba. Fontos szerepe van továbbá az ember és a vidék (környezet) közötti párbeszédnek, a kettejük közötti intimitásnak, így némileg felidéződhet az olvasó számára a Bodor Ádám elbeszéléseiben is megjelenő misztikus kapcsolat ember és természet között. „Leülök a sínre. A fák halkan zúgnak, szuszogok és dobog a szívem. Kezd érezhetően világosodni. Ülök nyugodtan, nem sietek. Előveszem a csajkát, magam elé teszem, a vadászkést kivonom a tokjából, és jól láthatóan magam elé teszem. Várok. Mutatom magam. Időt hagyok a vidéknek, hogy észrevegyen, megnézzen engem, a csajkát, a kést. Hogy lássa, kiféle vagyok és miért jövök. Meg hogy lássam, beenged-e magába, vissza, a forráshoz. Így maradok néhány percig” (94).

Az ember és természet kapcsolata a kötet más elbeszéléseiben is jelen van – úgy, mint a visszaemlékező, a gyermekkort és a családi harmóniát felidéző szövegekben (pl. a betonút vége) –, de inkább csak atmoszférateremtő elemként, nem olyan mély összefüggésben, mint a kötet zárófejezetében.

Az elbeszélések között találunk olyanokat, amelyek szorosabb kapcsolatban állnak egymással, rokoníthatók valamely karakterjegyük alapján, összességében azonban minden történet egy külön világ – mind a bemutatott valóságszelet ábrázolásmódját tekintve, mind pedig nyelvi megformáltságában. Éppen ezért csak részben állnak össze egy nagyobb, egységes narratívává. De nyilvánvalóan nem is ez volt a cél, hogy egy logikusan szerveződő és működő világot mutasson be a szerző. Értelmezhetnénk úgy ezeket a szövegeket, mint jelentéseket, állapotrajzokat a birodalom alkonyáról. Ha az értékdevalválódás folyamatát végigkísérjük, jogosan merül fel bennünk a kérdés: mi várhat ránk a birodalom bukása után? Ha nem hallható többé a forrás csobogása, a csontok ropogása az Impéria darálójában, amely egyaránt alkalmas „stresszoldásra, szerelmek felfűtésére, barátságok ápolására”, s ha nem halljuk már a varjak károgását sem, akkor nem marad más, csak a tömör urbiai csönd.