Bizonyos csak a hiány

A recept adott: végy néhány hétköznapi embert, könyörtelen éleslátással mutasd be kilátástalan életüket, majd hagyd borzongani az olvasót. Ebből a látszólag pofonegyszerű képletből a mai magyar prózairodalom mégis nehezen sajtol ki valami újat. Szvoren Edinának viszont másodjára is sikerült megrázóvá sűrítenie kötetének anyagát. A Nincs és ne is legyen szövegeinek egyszerű nyelvezete teszi a prózavilágot zárttá és tömörré. A minimalista prózára jellemző alig bővített, szikár mondatok az élőbeszéd egyszerűségével rokoníthatók. A történetek jelentésképző eleme az ellipszis és a redundancia, következésképpen lezáratlanság uralja az értelmezéseket, a folytathatóságnak és az olvasói képzeletnek biztosítva teret. A realizmus és a groteszk egyszerre hatja át az emberi sorsokat, jól illusztrálva a lét fonákságát. Az explicit intertextualitás teljes hiánya jellemzi Szvoren Edina szövegeit, a háttérben mégis Esterházy Péter, Nádas Péter és Konrád György elbeszélőinek hatása sejlik fel.

A ciklusokba való rendezés megkerülésével az olvasó feladata az elbeszélések közti szorosabb kohézió feltárása. Néhány történet egyértelműen kapcsolódik egymáshoz, mintegy folytatása az előzőeknek, mint a Dé halála a Foltnak. Más szövegek önmagukban alkotnak egészet, míg a kötet címadó darabja több egymástól jól elkülöníthető fejezetre tagolódik, melyek mindegyikében új elbeszélői nézőpont és idősík kerül játékba. A hasonlóságok és különbözőségek elbizonytalanító erejénél fogva nem tudni, hogy ugyanannak a történetnek a folytatását olvassuk-e éppen, vagy egy teljesen újat.

A kötet egyik erőssége a különféle beszédmódok és nézőpontok váltogatása, felcserélése, a velük való poétikai játék. Az elbeszélők, kevés kivétellel, saját sorsukról első személyben számot adó gyerekek, nők és férfiak. Ezzel a fogással még hitelesebbé válnak az egyéni és családi kudarcokról szóló történetek. A gyerekelbeszélők tömör, egyszerűsített beszédmódjában helyenként egy-egy szövegkörnyezetbe nem illeszkedő szó vagy kifejezés élesebb stílusváltást eredményez. Különösen hat, amikor egy János vitézt olvasó kisfiú azt mondja a kapucnijáról, hogy a „homlokomba omlott” (9), vagy éppen annak „beomlott köríve” (10) miatt bosszankodik; egy szintén hasonló korú kislány pedig így ír a naplójába: „abban a kegyelemben részesültem” (23), bár ő később azzal indokolja választását, hogy igyekszik a kedvenc írónője modorában beszélni.

Ebben a világban a gyerekeknek, ahogyan az apáknak és anyáknak, sosincs nevük. A mindenkori szülők azzal, hogy felvállalták ezt a szerepkört, megszűntek a név által meghatározott identitással bíró személyek lenni – nevük nincs, és ne is legyen. A teljesség és befejezettség hiánya a családtagok becézett, ám még inkább csonkított nevének esetében nyilatkozik meg legszembetűnőbben. A jelenséget az egyik szereplő így indokolja: „szégyenkezem, ha bizonyos szavakban ki kell mondanom minden szótagot, úgyhogy inkább lerövidítem a nevét” (8). Édesanya így lesz először Desnya, később már csak Dé, az uralmát mindenre kiterjesztő zsidó férfi Atya, de az is esetleges, hogy valakit egyáltalán a saját nevén neveznek-e, s a Mirka ezek után gond nélkül lehet Anna vagy akár Emma is.

A tragikum a dramaturgiai eszközök mellőzésével jut érvényre. Nem fröcsögnek a különféle testnedvek, nem (vagy csak álmukban) erőszakolnak nőket, gyerekeket, a házak nem visszhangzanak állandó veszekedésektől, mégsincs hiány brutalitásból, az elnyomás különféle módozataiból és tapintható feszültségekből. A családok nem tudnak közösségként funkcionálni, sokszor még a legalapvetőbb érzelmi viszonyok kialakítására is képtelenek a családtagok: „A férj a férjem… Az apa meg az anya a szüleim, de ha elkedvetlenedem, semmi közösséget nem érzek velük” (116). Az otthontalanság otthona képződik meg az idegen és a saját környezetben egyaránt. A boldogság hiánya különféle rituális és pótcselekvésekre készteti a hősöket, akik minduntalan csak az elérhetetlenségével szembesülnek.  Így szokik rá beteg édesanyja gyógyszereire a nyolcéves kislány,  ezért telefonál néhány másodperc erejéig apjának Szerelemgyerek, vagy lányával nyomoz férje után a kétségbeesett feleség.

A vágy legkülönfélébb alakzatai nyernek teret és formát: testi és lelki szükségletek manifesztálódnak Szvoren Edina történeteiben. Olyan hiányok megnyilatkozásai ezek, melyek mögött örök érvényű emberi kérdések, problémák húzódnak meg. Hősei még a szürke egereknél is kevesebbek, a világnak abban a szférájában élnek, melyre az állandó statikusság jellemző, ahol a lét gyötrően üres és kibírhatatlanul hideg. Alakjai azért válhatnak abszurd hősökké, mert számukra ez az egyetlen, a természetes állapot, kitörni nem is tudnának belőle, és a legtöbbjüknél igény sem mutatkozik erre. Ha mégis történik valami változás, mint a saját apja által elrabolt kislány esetében (Egy elbeszélés hét fejezete), az is csak a látszat csalási mechanizmusának köszönhető. A szexualitásnak kiemelt, ám korántsem  hagyományos szerep jut: a kapcsolatok szorosabbra fűzése helyett leginkább áthatolhatatlan gátakat von az emberek közé. A testi vágyak megfelelő tárgy híján önmagukba fordulnak (A babajkó), vagy olyan személyekre vetülnek ki, akik sohasem elégíthetik ki kellően azokat (Egy elbeszélés hét fejezete, Izsák).  A vágyak, minthogy elfojtásuk lehetősége sem merülhet fel, elszenvedőiket az állandó kiszolgáltatottság és örökös vágyakozás legkanyargósabb ösvényeire száműzik.

A magány, azaz a hiány jelenléte és a jelenlét hiánya itatódik az írások mélyrétegeibe. A kötet címadó elbeszélése, a Nincs és ne is legyen is az effajta állandóságra reflektál. Hogy a múltban másképpen történtek-e a dolgok, nem tudni, talán nem is számít, ám a jelen és a jövő is ugyanazt a statikusan egyhangú létállapotot, általános és szűnni nem tudó kilátástalanságot tudja csak nyújtani. A mélylélektan alapos ismerete teszi pszichológiai látleletekké az írások mindegyikét. A szerző olyan képzeletbeli sokaságból választja a szereplőit, melyből mindig ugyanazt a típusú mintát tudja nyerni a kutatásához. A depresszió, legyen az gyermek- vagy felnőttkori, válogatás nélkül szedi áldozatait. A szomorúság, a morbid gondolatok, a folytonos önkritika, az alkalmatlanság érzése, az, hogy gonosznak érzik magukat, hogy azt hiszik, igazságosan büntették meg őket, az eltaszítottság fájdalma egységesen negatív énképet biztosít Szvoren Edina alakjainak. A következőképp vall magáról naplójában a címadó elbeszélés hőse: „Két dologra kérem az Istent: hogy bocsásson meg, és hogy lehessek még romlottabb, mert akkor a megbocsátás is nagyobb” (25), később pedig „[k]otnyeles, feledékeny, türelmetlen kislány vagyok, erről is megfeledkeztem. Nem vagyok jó semmire” (34). Nem egzisztenciális, hanem lelki szegénység kínozza az egyedülálló anyákat, a pszichés zavarokkal küzdő gyerekeket, az apai-családfői szerepkör betöltésére képtelen és alkalmatlan férjeket.

Szvoren Edina ugyanazt az alapmotívumot hihetetlen változatossággal képes variálni, ezáltal a Nincs és ne is legyen történetei sokadszorra is meglepik, meghökkentik és elszomorítják olvasójukat. Olyan világot teremt, amely elveszítette, és már nem is nyerheti vissza tisztaságát, de az is kétségbe vonható, hogy valaha tiszta volt.