Ez a vers * Otthon * Szobor * Poéták * Ébredés

Ez a vers

Ez a vers szólhatna arról,

hogy törpék szaladgáltak 

a torzszülöttek fesztiválján,

és kihallatszana belőle 

meztelen talpuk csattogása,

amely Góliátot gúnyolta.

És megremegnél az óriás hangjától,

ha tompán belebőgne az éjszakába.

De most ez a vers csöndben marad,

megbújik hangtalan,

hangját hiába keresed,

az ócska kottafüzetben

úgysem találod.

Otthon

A vonat késésével párhuzamosan

az idő egyre lassabban bomlik

virágzó meggyfákról

fehér szirmok tömege

az arcomra omlik

a nyakamra tavaszi napsütés fonódik

a körmöm alá ijesztő

madárcsicsergés furakodik

a kutyaugatás pedig

rárakódik a felhőkre

Mindenki azt mondja

otthon vagyok

de én ezt az utcát sem ismerem

csak várom hogy meghallgasson

Szobor

Most azt álmodom,

hogy művészi alkotássá válok,

rágörbülök egy domborműre,

és majd halogén lámpafény

mutat meg a nagyvilágnak.

És megengedem a kíváncsiskodóknak,

hogy hozzám érjenek

a teremőr tiltása ellenére.

Hagyom, hogy ujjhegye megtapogasson

a műértőnek és a piszkos körmű ácsnak is.

Büszkén feszítem vonalaimat,

hogy sziklává váljon

az utolsó ráncom is.

Vagy ha arra lesz igény,

hogy lágyan simogassam

az érzékeny kezeket,

majd könnyeket ömlesztek

a hátam mögé feszített

penészes falra,

és a benne futó rozsdás csöveket

megtöltöm érzelmeim folyamával,

hogy mindenki örömét lelhesse

közszemlére ítélt testemben.

Poéták

Álmomban nyálas ajkú poéta vagyok,

akinek egyetlen vágya,

hogy fajtalankodhasson

a hajnal utolsó holdsugarával.

De felébredvén azt veszem észre,

hogy ajkam megfagyott,

már messze űzték 

a Napot égi ösvényén,

a csillagok pedig elbújtak

az éléskamra dunsztosüvegei közé.

Ébredés

 O. V.-nek

Olyan ez a szoba,

mintha kriptában ébrednék.

Néha olyan részeg vagyok,

hogy nem tudok hazamenni,

és belopózok a temetőbe,

ahol egybeforrok

egy háborítatlan sírhalommal.

Néha meg Viktornál alszom

a pincében, a télikabátok között,

a löszbe süllyedve.

Ilyenkor ülve alszunk,

lámpafénynél.