„Idegen ég alatt – Oroszföldön meggyötörve”

2012. május 21-én a Magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt térhetett haza, akik a Gulag-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportját alkották.¹ Később a kormány a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította 2015-öt, majd 2017. február 25-éig meghosszabbította ezt. 1945-ben hurcolták el a magyarországi német nemzetiségűeket, s ennek hetvenedik évfordulója alkalmából központi befolyásra kezdődtek a megemlékezések, a kiállítások és az összehangolt gyűjtés is. Walterné Müller Judit, a pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatóhelyettese, aki a témakör jártas kutatója és korábban több kiállítás² kurátora volt már, szintén bekapcsolódott a munkába, és létrehozta az „Idegen ég alatt – Oroszföldön meggyötörve”, Magyar fiatalok szovjet kényszermunkán, 1944–1949 című vándorkiállítást, amely Párizsból hazatérve került a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának időszaki kiállítótermébe.³

Hajlamosak vagyunk a kommunikációra mint hagyományosan közvetlen vagy közvetett, kétirányú folyamatra tekinteni, amelyből a megszokott módon nyerhetünk visszacsatolást⁴, egy múzeumi kiállítás elemzése kapcsán arra kell keresnünk a választ, hogy a kurátor milyen módon kívánt szólni a látogatókhoz, és mit szándékozott kifejezni a kiállítás egy-egy elemével. Az említett kiállítási kommunikációként számon tartott sajátos modell üzenetből, küldőből, csatornából, fogadóból és megértett üzenetből tevődik össze.⁵ Jelen írás a pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának időszaki kiállítótermében márciusig látható „Idegen ég alatt – Oroszföldön meggyötörve”, Magyar fiatalok szovjet kényszermunkán, 1944–1949 című kiállítás anyagát kívánja részletesen ismertetni a kommunikációs csatornák elemein keresztül, Vásárhelyi Tamás vonatkozó módszertani meghatározásai alapján.⁶

Vásárhelyi Falk és Dierking (2000) ún. kontextuális tanulási elmélete⁷ mentén közelíti meg a múzeumi élményről szóló diskurzust, mely szerint a tanulás folyamatát három tényező befolyásolja, melyek az elemzett kiállítás esetében kétségkívül megnyilvánulnak. Az első a személyes tényezők kategóriája, amelyben a látogató kora, neme, iskolázottsága, érdeklődése, tapasztalatai és a kiállítással kapcsolatos elvárása jelenik meg.⁸ Pécsett, Baranya megyében, amely Magyarországon a németség által az egyik leglakottabb területnek számított, a személyes és családi élmények, közvetlenül, ismerősöktől hallott elbeszélések és az országos emlékév folytán tapasztalható folyamatos sajtóvisszhang formájában elevenednek meg a 73 évvel korábbi események, s így válik megragadhatóvá a mondanivaló.⁹

Másodikként a szociokulturális tényezők jelennek meg, a társas körülmények, amelyek között a kiállításlátogatás történik, s a hangsúly itt elsősorban nem arra tevődik, hogy egyénileg, partnerrel, baráti vagy családi társaságban, esetleg turistacsoport tagjaként látogatjuk meg, hanem a múzeumi személyzetre, vagyis a kurátor, Walterné Müller Judit tárlatvezetésével nyújtott további tanulási lehetőségre és sajátos, személyes élményközléseire, amelyekből alább idézek: „Mi vitt rá, hogy ezt a kiállítást elindítsam, illetve a kollégáim segítségével összeállítsuk? Az én nagymamám 4 évet töltött el málenkij robotban, a nagyapám pedig hadifogolyként 5 évet volt kint. Nem is tudtak egymásról semmit ez idő alatt. Édesanyám akkor 4 éves, a nagynéném pedig 6 éves volt, a dédimamára voltak bízva. Teljes kilátástalanságban teltek ezek az évek. […] Voltak olyan beszélgetések, amelyek több óráig tartottak, többször visszamentem, mert szerettek volna még róla beszélni. Kaptam olyan tárgyakat is, amiket a táborból hoztak el. Mindenki, akivel beszéltem, rögtön ideadta ezeket, hogy könnyebben felejtse, mikor megemlítettem, hogy mindenkinek meg szeretném mutatni ezeket kiállítás formájában.”¹⁰

A kontextuális tanulási élmény harmadik, fizikai tényezője maga az épület, az eligazodást segítő információs rendszer és a kiállítás a tereivel, a színeivel, a fényeivel, a bútorzatával, a tárgyaival és a szövegeivel együtt. A továbbiakban a harmadik tényező elemeit járom körül.

A helyszínen, a Néprajzi Osztály Rákóczi út 15. szám alatti épülete előtt a látogatók figyelmét egy információs anyag hívja fel, amelyen a kiállítás címe és logója látható. A nagykapun beérve jobb és bal oldalról egy 1×4 méteres vászon fogad minket, majd a folyosón továbbhaladva egy újabb vászon és egy méretes plakát irányít az időszaki kiállítótérbe. A kiállítási kommunikációs elemek közül itt az első benyomásunkat elsősorban a sötétség-világosság és a színek arányos elosztása befolyásolja. A korzózás során, vagyis a kiállítási mozgás alkalmával kialakul egy természetes szelekció, amelynek eredményeképp – saját megfigyeléseim alapján – a látogatók először a bejárattal szemben elhelyezett, viseletbe öltöztetett bábuhoz közelednek, ahelyett, hogy a bejárattól jobbra indulnának. A bábutól folytatódik a további tájékozódás, ami nagyobb csoportok érkezése esetén azért is hasznos, mert mindenki a saját belátása szerint halad, és nem alakul ki torlódás.

A kiállítás installációját a falon elhelyezett szöveges-képes összeállítások, paravánok, a padlón elhelyezett, a kitelepítés számadatait megyékre lebontó térkép, az említett vászonanyagok és a vitrinekben elhelyezett tárgyak adják. A tárlat egyik kiemelt eleme a paravánnal elválasztott, berendezett hálóhelyiség, amelynek fekvőalkalmatosságain helyet foglalva a látogató az interaktív berendezések segítségével hangfelvételeket hallhat a kitelepítés élményeiről mesélő interjúalanyoktól. Amikor egy kiállítótérben illatokat is érzünk, akkor egy érzékszervvel több segíti a látványbefogadást.¹¹ Esetünkben könnyedén azonosulhat a szemlélő az olajos vászonanyag szagával, s megragadhatja figyelmét az öltözetek és takarók korabeli, viszontagságos körülmények közti használata. Közhelyszerű kijelentés, hogy a kiállításban nem a szöveg, hanem a képi látnivaló dominál: e tétel érvényesülése jelen esetben is kétségtelen, hiszen a pannókon elhelyezett rövidebb szöveges információkat két-három fényképes illusztráció egészíti ki, s elsősorban inkább a tárgy vagy a fotó látványa késztet minket az írásos elemek olvasására, hogy enyhítsük kíváncsiságunkat. A szöveg jó, hiszen tömör, olvasmányos, vizualitása figyelemfelkeltő, s a leggyakoribb esetben egy-egy tárgyon keresztül a személyes történetekbe nyerhetünk betekintést.

A kiállítótér egy másik szegletében Walterné Müller Judit dokumentumfilmjét tekinthetjük meg, amelyet a kitelepítés élményeit taglaló adatszolgáltatókkal készített interjúkból állított össze. A kissé nyomasztó, ámde a lényegre rámutató kiállítás végén raklapokra helyezett vászonzsá­kokon horgonyozhatunk le, ahol a berendezés ideális körülményeket biztosít a befogadott ismeretanyag személyes megélésére, értékelésére és feldolgozására.