Az állatok királysága

Az itt olvasásra kínált kéziratot a belgrádi repülőtér egyik szemeteskukájában találták, valahol 2005 júniusának végén. A szöveg egy Disney-figurákkal teleragasztott kék mappában volt. Az a személy, aki kivette a műanyag szemeteszacskóból, meg volt győződve arról, hogy biztosan gyerekeknek szóló meséket tartalmaz, hazavitte, de mihelyt észrevette, hogy katonákról meg kaszárnyákról történik benne említés, átadta a repülőtéri biztonsági szolgálatnak. A hivatalnok aki átvette, amatőr költő volt, az Oskar Davičo Irodalmi Kör tagja. Felkeltette érdeklődését a kézirat, elkezdte olvasni, és le se tudta tenni, míg végig nem olvasta. Aztán továbbította a szöveget a társaság elnökének, az odaadta komájának, a neves irodalomkritikusnak, aki kiadásra ajánlotta „az izgalmasan megírt” regényt. A recenzió végül egy Prostor nevezetű kis kiadó szerkesztőjéhez került. A szerkesztő elfogadta kiadásra a kéziratot, és sokáig dolgozott rajta. A kézirat homályos részeinek többségét sikerült tisztáznia, külön figyelmet szentelve a jegyzeteknek: meghatározta valós sorrendjüket, eltávolította a logikátlanságokat és a felesleges ismétlődéseket, de azt nem tudta meghatározni, hogy hányan vettek részt a megírásában. Végezetül el kell mondani, hogy ő maga döntött úgy, hogy a könyv borítóján ne az legyen feltüntetve, hogy „ismeretlen szerző műve”, ilyenekkel már úgyis tele van az irodalomtörténet, jobb lesz kitalálni egy nevet, amellyel az olvasó összekötheti a regény címét. Amennyiben később felbukkan a kézirat valódi szerzője, a neve azonnal odakerül a könyv borítójára.

Prológus

Tegnap óta a világ egy kicsit jobb hellyé vált. ¹Ugyanis nincs már benne Dimitrije Donkić. Megöltem őt. Nem is tudom, hogy kit lepett meg ez jobban: őt vagy engem, de feltételezem, hogy ez elkerülhetetlen volt: én meglepődtem azon, amit ő elfelejtett, ő pedig meglepődött azon, amit én megjegyeztem. Negyven éven át valamire emlékezni, méghozzá ilyen részletesen, nem kis vállalkozás, bár bevallom, voltak olyan pillanataim, amikor képes lettem volna átállni a másik oldalra, azok közé, akik képesek felejteni. Olyan jó felejteni, mondtam mindenki előtt, olyan könnyű, összehasonlítva mindazzal, amit meg kell tanuljál ahhoz, hogy képes légy jól emlékezni. Elég, ha csak átengeded magad az időnek, és a felejtés hamarosan összezúzza az emlékek összes darabkáját. Másrészt, az emlékezés retteg az időtől, és mindent megtesz annak érdekében, hogy megszökjön előle, ami valójában nevetséges, hisz senki sem tud tőle elszökni. A kivételek olyanok, mint én, olyan emberek, akik egyáltalán nem tudnak eligazodni az idő és az emlékezés rejtelmeiben, akik véletlenszerű életet élnek, de nem olyant, amilyent ők akarnak, hanem amilyet mások rájuk szabnak, még akkor is, ha – azoknak a másoknak – úgy tűnik, hogy senki számára semmit nem határoznak meg. Röviden fogalmazva, ha én lettem volna megbízva Dimitrije Donkić felkutatásával, akkor valószínűleg ez sosem történt volna meg, és különben is, ki tudja, hogy hányszor mentem el mellette Toronto utcáin. ²Valójában Mara ismerte fel, bár nem is sejtette, hogy az a felismerés ténye volt. Ha Mara nem lett volna, akkor ez a történet sem lenne, vagy valamilyen más formában létezne, ahol mindegyikünk más szerepet játszana. Mara egyike volt azoknak, akik látszatra semmit sem vesznek észre a körülöttük levő világból, valójában azonban szinte mindent látnak. Számtalanszor megbizonyosodtam e képessége felől, és nem győztem csodálkozni rajta, ami őt további nevetésre ösztökélte. A tóparton sétáltunk azon az estén. Meleg volt, a levegő nyirkos és állott, időnként a fiúk és a lányok is hisztérikusan kiabáltak, mintha abban reménykedtek volna, hogy majd a sikoltozásuk elűzi ezt a fülledtséget, amitől nem lehetett levegőt venni. Mara ekkor megfogta a könyökömet, és ezt mondta: „Nézd azt az esőkabátos alakot, a fekete véraláfutásos szemével úgy néz ki, mint egy mosómedve.” Ez csak egy újabb példa a közöttünk levő különbségek sorából, mert ha elsőként én veszem észre azt az embert, akkor valószínűleg az esőköpenye miatt – ami nem illett a tikkasztó estéhez – és nem pedig a mosómedvére emlékeztető véraláfutásos szeme miatt. Mosómedve, igen, ez volt az a szó. Annak idején, amikor Dimitrije Donkićot Mosómedvének hívtuk, közülünk még senki se látott ilyen állatot a valóságban. Fővárosunk állatkertjében voltak farkasok, oroszlánok, tigrisek, zsiráfok és elefántok, különböző egérfajták és fácánok, de nem emlékszem arra, hogy lett volna ketrec mosómedvékkel. ³Torontóban láttam őket először, és akkor sem gondoltam Dimitrije Donkićra, semmire se gondoltam, mert kétségbeesetten igyekeztem magam mögött hagyni mindent, hogy minél hamarább újrakezdhessem az életem, és hogy megtanuljak újra álmodni. Ahogy már mondtam, lehet is, hogy elmentem mellette – az új bevándorlók ugyanazokra a helyekre járnak –, de nem ismertem fel. Akkor, most, bármikor, nincs ebben semmiféle különbség, mert nekem kétségtelenül az jutott, hogy megöljem, így a végkimenetel mindig ugyanaz lett volna. A halál után úgyis minden kiegyenlítődik – mondtam Marának. „Nem”, mondta Mara, „éppen ellenkezőleg, a halált követően mutatkoznak meg a különbségek”. Rendben, beleegyeztem, vállat vontam és tovább akartam lépni, mert tudtam, hogy Marával nem érdemes vitatkozni. Még ha a végén be is ismerné a vereségét, azt úgy tenné meg, mintha az ő színlelt győzelme lenne. A színlelés tökéletes szó, abba az időbe visz vissza, amikor megismertem Dimitrije Donkićot. Marát akkor még nem ismertem, bár ugyanabban a városban élt és ugyanabban a parkban játszott, amelyben én is gyakran jártam, de az akkor hároméves kislányt jobban vonzották a babák és egyéb játékok egy komor, magányos katonánál, aki minden előírást megszegve egy padon feküdt és szundikált. Amikor tizenhét évvel később megismertem a belgrádi Filológiai Karon, ő és én is azon voltunk, hogy elfelejtsük azt a parkot (természetesen sok más hellyel együtt), de valaki megemlítette Banja Lukát, s ez a név, váratlan folyosói visszhangjával, arra késztetett bennünket, hogy egymásra nézzünk, és attól a pillanattól kezdve, ha lehet így mondani, nem is vettük le egymásról a szemünket. És rögtön kimondom: Mara az én lelkiismeretem. Mara az én jobbik felem. Mara az, aki megvalósítja mindazt, amit én csak ígérgetek. Az már bizonyos, hogy nélküle már nem is lennék, vagy csak valamilyen felismerhetetlen kiadásban, ki tudja, milyen néven. Még ez a történet, ez a Dimitrije Donkićról szóló elbeszélés is részben Maráról szól, függetlenül attól, hogy hogyan is mondom el. És akárhogyan is próbálkozom vele, mindig sikertelen kísérlet lesz, figyelmeztettem is Marát, mert vannak olyan dolgok, olyan emberek, események, amelyek nagyobbak a szavaknál, amelyek túllépik a mondatok kerületét, és meghaladják a történet határait. Dimitrije Donkić közülük való volt, mondtam Marának.

A történet

Banja Lukában ismerkedtünk össze, a kaszárnyában, ahol a katonai szolgálatunkat kellett letöltenünk. Belgrádiként mutatkoztunk be egymásnak, bár ő Újbelgrádban, én meg Zimonyban laktam. Hozzám lépett – miközben arra vártam, hogy beírjanak a katonai nyilvántartásba, és egyenruhát adjanak –, lehajolt (magasabb és testesebb volt nálam), és ezt súgta a fülembe: „megtudtam, hogy te belgrádi vagy, hál’ istennek, mert ha más hangot vagy kiejtést hallok, úgy érzem, megőrülök. Mindegyiküket jól el kéne náspángolni, nemde?” Nem válaszoltam, ő pedig gyorsan odébbállt. Most már sajnálom, hogy nem voltam elég következetes, és nem válaszoltam neki állandó hallgatással, de akkor megfélemlítettek a különböző történetek, amelyeket a bevonulásom előtt hallottam, miszerint a katonai hírszerző szolgálat tudja, hogy kik voltak benne a néhány évvel ezelőtti belgrádi egyetemista tüntetésekben. ⁴Az én szerepem jelentéktelen volt – tagja voltam a jó hangzású testületek és bizottságok egyikének, de valójában legfeljebb három alkalommal vittem különböző iratokat azokba az épületekbe, amelyben más, nyilván a miénknél fontosabb bizottságok üléseztek. Tőlük azonban soha semmilyen papírt nem kaptam vissza cserébe, ami azt jelenthette volna, hogy egy olyan munkacsoport tagja voltam, amely anyagot szolgáltatott valamelyik bizottság munkájához, de munkám csekélységének hangsúlyozása nem csillapította aggodalmam. Belgrádban hallani lehetett azok viszontagságairól, akikről mindenki tudta, hogy csupán néma követői voltak az eseményeknek. Egyesek közülük például nem voltak képesek többé rendszeresen letenni a vizsgáikat, míg másoknak az útlevelei tűntek el varázsütésre, vagy nem kaptak állandó tartózkodási engedélyt a fővárosban, megint másokat pedig gyorsított eljárással katonai szolgálatra küldtek. Tudomásom szerint senkivel se történt komolyabb baj, de a katonaság annyira sötét helynek tűnt, hogy aggodalmam igazoltnak tűnt. Valószínűleg ez is oka lehetett a Dimitrije Donkić iránti bizalmatlanságomnak, bár semmi sem keltett bennem gyanút, minden a szokásos módon zajlott. A következő két-három napban folyamatosan érkeztek az újoncok a laktanyába, és a kezdeti káosz lassan renddé alakult át. Megtanultuk, hogy hol van az ágyunk, hol a hálóterem, és hogy milyen vonalban legyenek a lábujjaink az épület előtti reggeli sorakozón. Tizedekbe szerveződtünk, amelyek csapattá formálódtak, tizedest és őrmestert kaptunk, hadnagyokat és főhadnagyokat. Faládákat kaptunk a holmink tárolására, néhány nappal később pedig fegyvert is, ki puskát, ki automatát vagy géppuskát. ⁵Előtte azonban megtörtént az első kollektív zuhanyozás, mely tele volt obszcén dolgokkal és azok zaklatásával, akik bármi módon kilógtak a sorból, melynek köszönhetően gyorsan kialakulhattak az új szövetségek és különböző csoportok, amelyek arra törekedtek, hogy megmutassák, a túlélés a kaszárnyában lehetetlen, ha nem tartozol valamely csoporthoz. Voltak azonban, akik eléggé kitartónak bizonyultak abban, hogy önállóak maradjanak, és megőrizzék egyéni státusukat, ami egy ideig nekem is sikerült. Aztán behódoltam. Ugyanis az első napokban és hetekben Dimitrije Donkić állandóan körülöttem ugrándozott, kérdezősködött és vizsgálódott. Folyamatosan kölcsönkért valamit, aztán, ha megkapta azt, amit kért, nem volt szándékában sem, hogy azt időben visszaadja, hogy aztán egy szokatlan ajánlattal hozakodjon elő, vagy egy kis ajándékkal, mondjuk egy doboz nápolyival, újságpapírba csomagolva. A katonaságban, ahol a fiatal katona esze egyfolytában azon jár, hogy biztosan mindenki elfelejtette, és emberi lényként már nem is létezik, ezek az apróságok számára sokkal többet jelentettek itt, mint a civil életben. A katonaéletben minden ilyen cselekedet őszintének látszott, végtelenül tiszta volt, és bizonyos mértékben reményt adott az emberi jóság létezésére. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kaszárnyában eltöltött időt a kegyetlenség és az emberiesség hiánya jellemezte, mert a katonák között sok olyan akadt, aki, még ha különösen is hangzik, élvezte, hogy egyenruhát viselhet. S míg egyes katonákról – mint például rólam is – lerítt, hogy nem tudnak mit tenni a kétségbeesésükkel, ami nyomasztotta őket, mint a legsúlyosabb teher, addig sok más arcon elégedettség ült. Egyedül Dimitrije Donkić arca maradt változatlan, vagyis pontosabban mondva, az ő arcán mindkét kifejezés megjelent, attól függően, hogy kivel beszélt éppen. ⁶Nekem a kétségbeesett, másoknak az önelégült arcát mutatta, de azt semmi nem mutatta meg, ezek közül melyik a valódi. Nos, akárhogy is volt, folyamatosan engedtem neki, és lassan a befolyása alá kerültem. Ha akkor tudom, hogy ez hova vezet, minden másképpen lett volna. Viszont lehet, hogy akkor én sem élnék, és nem lenne, aki elmondja, hogy mi történt Dimitrije Rakunnal, Miša Vrabaccal, Redžep Zmijával és Goran Krpeljlyel. Igen, más szóval mindannyian halottak, mind, leszámítva engem, akit Tigrisnek hívtak. Ugyanis Blake tigrisről szóló versét szavaltam el. Először angolul adtam elő (Tyger! Tyger! burning bright in the forests of the night, what immortal hand or eye could frame thy fearful symmetry?), majd az én szerény fordításomban (Tigris, tigris, csóvafény éjszakáknak erdején, mily kéz adta teneked szörnyű és szép termeted?), mert mást nem ismertem. ⁷Tetszett nekik a vers, arra kényszerítettek, hogy még kétszer elszavaljam, aztán megtapsoltak. Ez mind a katonai étkezde előtt játszódott le, így a katonák beszólásai szinte várhatóak voltak („Basszon meg az a tigris!”, „Anyád egy nősténytigris, fiacskám!” és hasonlók). Ekkor Dimitrije Donkić azt mondta, hogy tekintettel arra, hogy hármójuknak már van, mint mondta, „állati” beceneve, itt az ideje, hogy én is kapjak egy ilyet, és hogy ezentúl mindenki Tigrisnek fog hívni. Nemsokára kis csapatunkat valaki Állatvilágnak keresztelte el, és Miša is, aki később csatlakozott hozzánk, megfelelő becenevet kapott – Miša Vrabac lett. Hozzánk való csatlakozása előtt, az Állatvilág megalakulása kezdetén Dimitrije Donkić és én párt alkottunk, mert mindketten belgrádiak voltunk, Redžep Zmija és Goran Krpelj, akik prištinaiak voltak, alkották a másik párt. Ezt követően egy ideig jóban voltam Redžeppel, miközben Goran és Dimitrije elválaszthatatlan barátok lettek. Miša csatlakozásával minden megváltozott, mert egy ötödik tag bevonásával a csapat elveszítette saját egyszerű szimmetrikusságát, és ez az aszimmetrikus megosztottság világába vezetett el bennünket, ami együtt járt a titkos megbeszélésekkel, a befolyások átszerveződésével, a hazugságokkal, az előre nem látható fordulatokkal. Miša kezdetben csak velem barátkozott, ami arra ösztönözte Redžepet, Dimitrijét és Gorant, hogy megalakítsák – ahogy Miša meg én elneveztük – „az Állatok királyságának” első „ütős hármasát”. Mišának nevezem, mert így mutatkozott be, holott a valódi neve Miodrag volt, de mindenki csak Mike-nak hívta. A Mike és a Miša nem túlságosan egybehangzó, ami minden bizonnyal zavarba hozta azt, aki egy Miodrag nevezetű illetőt keresett. Amikor később Miša közelebbi barátságba került Dimitrije Donkićtyal, vagyis mikor rákényszerült arra, hogy közelítsen felé, akkor Redžep újra szövetkezett Gorannal, én pedig egyedül maradtam. De emiatt nem panaszkodom. A katonaságban az egyedüllét a legnagyobb kincs, ami azt jelenti, hogy a többség nem becsüli kellőképpen. Abban a pillanatban, amikor valaki megpróbál a magányba húzódni, rögtön – mintha csak az alkalomra vártak volna – ott terem két-három katona, és elkezdik őt szekálni a legkülönfélébb módokon. Egy kívülállónak valamiféle játéknak tűnhet az egész: először az egyik megpróbál gyors vagy lassú léptekkel a csoportból kiválni, vagy elkacsázni, de függetlenül attól, hogyan mozognak, az első úgyis mindig visszatér oda, ahonnan menekülni próbált. Feltételezem, hogy valaki a katonai vezetésben megijedt, hogy ez a magány a vég nélküli út kezdete, út az öngyilkosságba, ami megbélyegezné a hadsereget, és növelné azok számát, akik megszabadulni próbálnak a kötelező katonai szolgálattól. ⁸De egész idő alatt, magányosan vagy nem, éreztem, ahogyan Dimitrije ott guggol a hátam mögött és várja a megfelelő pillanatot, hogy minél közelebb kerüljön hozzám. Lassan jött felém, sietség nélkül, ügyesen nyert meg magának, nem engedte, hogy a maguk valóságában lássam a dolgokat. Az első fellépése után, az újoncokkal teli teremben, amikor ravaszul azon lovagolva, hogy mi, a nagyváros gyermekeiként, többet érünk azoknál, akik, ahogyan Dimitrije nevezte őket, csupán „szegény szerencsétlenek” voltak, akiknek az a sors jutott, hogy országunk városkái­ban és falvaiban szülessenek, meglepetéssel jöttem rá, hogy ezekkel a szavakkal valamit megérintett bennem, ami nekem nem tetszett, és amivel könnyen el tudta érni azt, hogy hűséges kutyaként kövessem őt. ⁹Azonban nekem valami mást szánt. Míg a „kutyaszerepet” Redžep Zmija és Goran Krpelj kapták, addig én a csali szerepét kaptam avégett, aki miatt mindez történt. Ezt később tudtam meg, amikor Marával megpróbáltuk rekonstruálni az események menetét. Azokban a napokban mindig örömmel futottam ki az épület elé, amelyben néhány más  csapat katonái voltak elszállásolva, és vártam Dimitrije Donkić megjelenését. Mindig tömérdek információval érkezett, a kaszárnyáról, a külvilágról, bizonyos katonákról és tisztekről, és, ami a legfontosabb, egy dzsezva kávéval. Mindig tudta, hogy hol vannak olyan elhagyatott helyiségek, ahol kávézhattunk és beszélgethettünk. Kiderült, hogy hasonló a zenei ízlésünk, és hogy a kedvenc írói közé sorolta azokat, akiket én is mindig kedveltem, köztük volt Saroyan és Woolf és mindenekfelett Faulkner. Később, amikor Marával közösen megpróbáltuk összerakni az egész történetet, sehogy se tudtuk megérteni, hogy voltam képes annyira vakon bízni benne. Mondom, jó, hogy a követelései nem voltak nagyok – legalábbis kezdetben –, és az az igazság, hogy úgy hozzászoktam, akár egy függőséget okozó anyaghoz, amely ugyan nem szükséges a szervezet működéséhez, de jobban érezte magát az ember tőle, mint nélküle. A szörnyű üresség és kuszaság érzését okolhatnám most azért, amely átveszi az irányítást az ember felett, amikor az egy nemkívánatos helyzetben találja magát, mert akkor neki minden és mindenki jóindulatú gesztusa többet ér, mint a megszokott mindennapokban. Történt, ahogy történt, beleremegtem a várakozásba, hogy Dimitrije Donkićot lássam, ahelyett, hogy feltettem volna a kérdést, honnan tudja mindazt, honnan vannak bizalmas információi másokról és a különböző eseményekről. Ebből akkor számomra semmi sem volt fontos, mert Dimitrije Donkićtól megkaptam azt, ami után mindig is sóvárogtam: úgy viszonyult hozzám, mint egy világosan definiálható egyénhez, akinek felismerhető identitása van, rendelkező egyénhez, és nem pedig úgy, mint egy személyiség nélküli lényhez, aki egy volt a sok közül, ami megfelelt a katonaságnak, és annak, amivé a katonaság akart minket is átformálni. Szombatonként, amikor tömegesen mentünk a városba, akkor látszódott igazán, hogy valójában mi láthatatlanok voltunk az emberek számára, hiszen úgy sétáltak el mellettünk, mintha nem is léteznénk. Ez különösen jól látszott a lányok tekintetéből, amely úgy hatolt keresztül rajtunk, mint valamiféle röntgensugár, és ha vettük a bátorságot, hogy megszólítsuk őket, csodálkozva néztek el a fejünk fölött, mintha ezek a furcsa a hangok a végtelen univerzum elveszett részlegéből érkeztek volna. Eközben az egyáltalán nem volt fontos, hogy az adott katona jóképű, magas vagy alacsony, hájból vagy izomból van-e. A végeredmény mindig ugyanaz volt. Azt hiszem, ez lehetett az az „univerzális katona”, akiről egykoron a lázadó Donovan énekelt. „Sohasem lesznek belőletek jó katonák”, mondta érdes hangon a hadnagy, és a szívem úgy dobogott, mintha azt mondta volna, hogy hazamehetek. „A háborúban”, folytatta, „a motorizált gyalogság tagjaként az átlagélettartam kb. hét perc körüli, a mi feladatunk az, hogy felkészítsünk benneteket, hogy abban a hét percben jobbak legyetek bármelyik ellenfélnél.” Üdvözlő beszéddel zárta, és parancsot adott a reggelire való indulásra. Lehajtott fővel követtük, mintha legalábbis a vesztőhelyre vezetnének bennünket, és nem az ebédlőbe. A „hadnagy összehord minden szart”, mondta Dimitrije Donkić reggeli közben. „Még hogy hét perc, hiszem, ha látom!” Dimitrije azt mondta, hogy ő olyan adatról tud, amely szerint egy katona átlagos élettartama két óra húsz perc! Az asztalnál levő katonák hőbörögni és lökdelőzni kezdtek, mintha a háború már elkezdődött volna, ők pedig megnyerték az első fontos csatát. Dimitrije vigyorogva szólt oda nekem az asztal fölött: „Ez ránk nem érvényes, mi örökké élni fogunk.” Elmosolyodtam, és legyintettem. A másik kezemmel pedig megpróbáltam leszedni a tejeskávé fölét, de az csak nyúlt és nyúlt, és fehérkés darabkák úszkáltak a hullámzó felszínén. Sose szerettem a tej fölét, és akkor is csak bámultam a csészét az asztalnál, és némán ismételgettem magamban: legközelebb teát vegyél, legközelebb vegyél teát! Ennek ellenére teljesen nyugodt voltam. Dimitrije szavai minden kétséget kizáróan hatottak rám, annak ellenére is, hogy meg voltam győződve arról, hogy mindezt csak kitalálta, és hogy a hadnagy adata volt a pontos. De pontosan ebben rejlik a vigasztalás erénye, a reménynyújtásban, egy új hit megalapításában. Ebben pedig Dimitrije nagymester volt, mi pedig köréje tömörültünk, akár az éhes kiscsibék, tollászkodtunk, akárhányszor foglalkozni kezdett valamelyikünkkel. Az egyik pillanatban a feszültség Redžep, Goran és köztem akkora lett, hogy neki kellett összebékítenie bennünket, és ránk ijeszteni, hogy kilép az „Állatok királyságából”, ha nem változtatunk a viselkedésünkön. Meghallgattuk és megváltoztunk. A hadseregben megtanulod azt, hogy semmit sem szabad halogatni, és minél gyorsabban reagálsz, annál nagyobb szabadságot tudsz magadnak szerezni. Emellett Dimitrije Donkić nem rejtette véka alá, hogy a koszovói albánokkal jó kapcsolatban kell lenni, hisz rendkívül szervezettek voltak, és ők ellenőrizték a konyhát meg az élelmiszerraktárt. A Redžeppel való kapcsolatunk biztosította az ő területükön való szabad bejárást, illetve a támogatásukat is élvezhettük, amennyiben valamilyen összetűzésre került sor, de ami a legfontosabb, mi kaptuk a legjobb adagokat, illetve húsfalatokat ebédre és vacsorára. Teljesen ismeretlen albán katonák köszöntek oda nekem a kaszárnyában, cigarettával kínáltak, vagy kérték a segítségemet a városi postán az ajánlott levelek és csomagok nyomtatványainak a kitöltésében. És ha sürgősen be kellett menni a városba, akkor mindig voltak kapcsolataik az őrségen, egy katona, aki elfordult addig, amíg mi átugortuk a kerítést, vagy átbújtunk a meglazult léceken. A kaszárnya területét lassanként ismertem meg. Először le kellett magamban győznöm a hadsereg iránti ellenszenvemet, később kezdtek el megmutatkozni a különféle utak és kirajzolódni a „titkos” helyek. Az egyik ilyen hely a könyvtár volt. Nem hittem a saját szememnek. Addig a pillanatig meg voltam győződve arról, hogy az egyetlen katonai könyvtár a Hadseregotthonban volt, Banja Luka központjában, de az zárva volt, amikor a városban jártunk, ami arra ösztökélt, hogy elpanaszoljam a hadnagynak, és engedélyt kérjek tőle, hogy egy kivételes kimenőt kérjek a városba, hogy könyveket vehessek ki magamnak. Ekkor tudtam meg tőle (miközben a kérésem után hangosan nevetett: „ti iskolázottak, bazmeg” mondta, „valóban azt hiszitek, hogy a hadsereg csak baszkódás, hogy olyan, mint az évi szabadság”), hogy a lakóépületünkkel szembeni kicsiny barakkban volt a garnizon könyvtára. Nem fedeztem fel ezt hamarább, mert meg voltam győződve róla, hogy a kaszárnya azon részében csak irodák és raktárak vannak, ami még egy katonának sem tűnt túl érdekesnek. Kihasználtam az első szabad percemet, hogy megvizsgáljam a hadnagy állítását, és felfedezőútra induljak. Óvatosan közelítettem meg a barakkot, mintha egy csapat hóhér várna ott rám, lassan felemelkedtem, és bekukucskáltam az ablakon. Könyvespolcokat láttam és újságok halmazát az asztalon meg cigarettafüstöt, amelyet olyasvalaki eregetett, akit nem láttam. A könyvek látványától összefutott a nyál a számban. Felkeltem, leráztam a kezemről és a térdemről a földet, bekopogtattam, és válaszra se várva bementem. A katona, aki a könyvtárban dolgozott, nem volt túlságosan elragadtatva a jelenlétemtől, főleg akkor, mikor meghallotta, hogy én vagyok a jelölt az ő helyére, de én megnyugtattam, hogy a hadnagy is hangsúlyozta, hogy én csupán segéd leszek, amíg a könyvtáros katona haza nem megy. A könyvtár mellesleg egy igazi kincstár volt. A könyvtárban nem voltak új könyvek és fordítások, viszont annál több volt ott a régebbi időkben kiadott könyv, amelyet az ember nehezen tudott könyvtárakban vagy könyvesboltokban beszerezni. Az asztalon levő halomnyi újság is igen csábító volt, legfőképp azért, mert a katonák csak ritkán vásároltak újságot, de ha mégis, akkor önzően őrizték, vagy azonnal kivágták belőle azokat a cikkeket, amelyek fontosak voltak a számukra. Utálok ürességgel teli újságokat olvasni, de ott, a könyvtári asztalon egy kupac szinte érintetlen újság volt, amely naponta az ország különböző helyeiről érkezett. ¹⁰Az olvasóterem egyik asztala attól a perctől fogva az „én asztalom” lett, melyen szinte mindig valamilyen könyv állt, amelyre abba a pillanatban éppen szükségem volt. A gyakori jövetelemnek köszönhetően valószínűleg többször is elmentem Miša Vrabac, vagyis Miodrag mellett, aki, mint később megtudtam tőle, szintén járt a könyvtárba, hetente többször. A katonaságban gyorsan megtanulja az ember, hogy senkire sem kell különösebb figyelmet fordítani (kivéve természetesen saját magára), főleg nem a többi katonára, ezért érthető is volt, hogy miért nem ismertem fel addig, amíg egy őszi napon, két-három héttel a könyvtárban való első látogatásom után, ki nem nyílott a bejárati ajtó, és egy rövid idő után meg nem jelent egy apró termetű, ismeretlen katona. Miodrag volt az, de akkor még nem ismertem fel. Mindaddig az ajtóban állt, érzékelhető határozatlansággal, ameddig a könyvtáros katona nem mondta neki, döntse már el, hogy bejön-e vagy elmegy, de először is csukja be az ajtót, mert kinn fúj a szél. Olyan keserves hangon mondta ezt, mintha legalábbis orkán erejű szél tombolt volna, és nem egy lanyha őszi szellő, amely alig tudott egy-egy lehullott falevelet magával vinni. A katona először habozva előrelépett, majd még határozatlanabbul visszament, és becsukta az ajtót. A könyvespolcok felé vette az irányt, majd hirtelen letért, odalépett az újsághalomhoz és leült az asztalhoz, ahol én is ültem, és már a Politikát lapozgattam. Ő pedig, ha az emlékezetem nem csal, a szarajevói OsloboÄ?enjét kezdte lapozgatni. Síri csönd lett, amelyben úgy néztünk ki, mint egy filmszalag lefagyott jelenete, amelyik megállt forogni. Ha még egy kis ideig ilyen dermedten ültünk volna, kiégünk, mint az a filmszalag. Aztán szerencsénkre a könyvtáros katona ásított egyet, erre én lapoztam, és azt tette az újonnan érkezett katona is. Egy kicsivel később már ő lapozott az újságában, utána én is azt tettem, mire ő felém hajolt, és suttogva megkérdezte, hogy valóban nem emlékszem rá. Nyilván már átélt valami hasonlót: meg tudnának esküdni arra, hogy nem ismerik azt a bizonyos személyt, hogy aztán a következő pillanatban, a felidézése után rájöjjönek, hogy ismerik őt valamilyen közös kalandból, amit, ki tudja mi okból, mélyen eltemettek magukban. Így bámultam a velem szemben ülő fiatalembert, akinek arcáról fokozatosan kezdett eltűnni a mosoly, miközben követte a sikertelen próbálkozásomat, hogy behatoljak emlékeim magvába. Miután végül legyintettem, azt mormolta, hogy reméli, nem voltam agymosáson. „Agymosáson”, kiáltottam fel, „hogy jut ilyesmi eszedbe? Ez talán azt jelenti”, folytattam, „hogy birkára vagy borjúra hasonlítok neked?” Rám nézett, és azt mondta: „Axolotl.” Szó nélkül maradtam. Több mint két éve nem hallottam ezt a szót, de akkor, két éve, volt egy olyan időszak, amikor naponta többször is hallottam. Hirtelen az emlékezetem felszínére tört az akkori arca annak a fiatalembernek, aki előttem ült. Az arca akkor még kicsit teltebb volt, a haja hosszabb, de a szeme változatlanul a régi volt. Azonnal eszembe jutott a neve is. „Mike”, mondtam, „lehetséges ez?” „Igen”, válaszolta, „én vagyok az, csakhogy a nevem már nem Mike, hanem Miša.” Kezet nyújtott az asztal fölött, és ujjunk hegye összeért. A könyvtáros katona köhintett, én pedig hirtelen visszahúztam a kezem, felkeltem, és kimentem. „Holnap találkozunk”, mondtam kifelé menet, inkább magamnak, mint Mišának és a könyvtáros katonának. Néhány lépést tettem, a lábam egyszerre reszketni kezdett. Megálltam és visszanéztem. Ahogyan vártam is, Mike, azaz Miša nem jött utánam. Folytattam az utamat. Miközben lépdeltem a háló felé, a testem minden egyes sejtje azt ismételgette: „Axolotl, axolotl.” Ha egy nappal azelőtt valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mi az az axolotl, magabiztosan azt válaszoltam volna, hogy nem tudom, de most csak úgy hemzsegtek bennem a különböző adatok. Úgy éreztem magam, mintha egy óriási biológiai kabinetben lennék, és gondosan rendezett képek és rajzok között haladnék, amelyek egyenesen a képembe kiabálják a saját címüket. Az axolotlok – üzente az egyik nagyobb rajz – arról ismertek, hogy a lárváik nem mennek át a teljes átalakulás szakaszain, vagyis nem lesz belőlük szárazföldi állat, kopoltyújuk van, és a vízben maradnak. Csodálatos képességük van a regenerációra, amely nem korlátozódik a végtagjaikra, hanem kiterjed a testük többi részére is, sőt még az agy kisebb fontosságú részeire is. Sokan hallottak már a gőtékről, azonban kevesen tudnak az axolotlok létezéséről, míg néhányan olvasták is Cortázar történetét, amelyet ember kezd el mesélni, de az axolotl fejezi be, addig én 1968 májusában hallottam először erről a szóról, az egyetemista zavargások idején. ¹¹Nem volt elképzelésem a szó jelentéséről, létezéséről csak néhány évvel később hallottam egy természettudományi filmnek köszönhetően, amit fél szemmel néztem a tv-ben, és Cortázar történetének olvasása után meg voltam győződve arról, hogy Cortázar valójában axolotl, aki képes volt emberhez hasonló testet teremteni magának. Mike mondta ki először ezt a szót, amikor az önkéntes egyetemisták csoportjához szólt. „Jól jegyezzétek meg ezt a szót – axolotl –, mert ezt kell kimondanotok, ha az épületben vagy az udvaron bárki rákérdezne a jelszóra. Mellesleg”, folytatta, „ez nem az én nevem. Mike-nak hívnak. Örülök, hogy itt vagytok, és tudom, hogy jól együttműködünk majd.” Megfordult és elment, én pedig gyorsan lejegyeztem magamnak a jelszót, nehogy idő előtt elfelejtsem, majd tovább hallgattam a Bölcsészettudományi Kar udvarában a tüzes szónoklatokat. Már nem is vagyok biztos abban, hogy mi volt a mi feladatunk, abban sem, hogy ezeknek a kötelezettségeknek egyáltalán eleget tettünk-e. Összejöttünk, beszélgettünk, néhanapján veszekedtünk, de nem emlékszem, hogy azt mondták volna, hogy tegyünk valamit, kivéve azt a pár alkalmat, amikor néhány üzenetet vagy jelentést vittünk más testületekbe, akik hasonlóan befüstölt szobákban üléseztek. Választ azonban sose kaptunk ezektől a csoportoktól, de az már nem is tartozott a mi hatókörünkbe, és az sem az én hibám volt, hogy a jelszót csak egyszer használtam, bár akkor nem is a belgrádi egyetemi városban voltam, hanem az újbelgrádi aluljárótól próbáltam elmenekülni, ahogy csak a lábam bírta, ahol a rendőrség megtámadott egy sereg egyetemistát, akik Belgrád felé vonultak. Nem emlékszem már az esemény minden részletére, pontosabban mondva: az esemény nagyon kis részletére emlékszem csupán. Lehet, hogy a tudatunk így próbál megvédeni bennünket a rossz emlékek negatív hatásától, nem engedi, hogy behatoljanak a testünkbe és lelkünkbe. Valahol kell lennie bennünk egy hivatalos cenzornak, azzal a feladattal, hogy ellenőrizze a pillanatonként ránk zúduló adatok fontosságát és érvényességét. Most már tudom, hogy az élet a fizikai és lelki érzékelőink ellenőrzésének hosszú láncolata, illetve azon pontok halmaza, amelyek meghatározzák a helyünket a térben, ahol élünk. Valószínűleg csak emiatt emlékszem a viszonylagos rendből a teljes káoszba való hirtelen átmenet pillanatára. A skandálás és vidám éneklés helyett kiáltások, sikolyok, jajszavak, átkok hallatszódtak, füst-, könnygáz- és porfelhő kíséretében. ¹²Fejvesztve rohantam, kaptam egy rúgást a combomra, és gumibottal egyet a hátamra. A gumibot ütése annyira fájt, hogy úgy éreztem, mintha kettészakította volna a hátam, és futás közben állandóan azt néztem, mikor veszem észre, hogy az egyik felem leesik a földre, a másik pedig gyors vágtában átugorja. Később rájöttem, hogy Zemun felé futottam, valószínűleg a Zemun–Belgrád-útvonal mellett, és emlékszem, akár egy fotósorozatra, hogy kétszer-háromszor a bozótba vetettem magamat, mihelyt meghallottam valamely autó hangját. És amikor már azt hittem, hogy biztonságban vagyok, a bokor mögül, tőlem balról megláttam egy civil ruhás embert, akiről azt hittem, hogy rendőrnyomozó, de ő felemelte a kezét, intett, hogy ne mozduljak, és azt mondta: „Axolotl!” Megálltam. Ismerős volt a szó, de semmihez se tudtam kötni. Aztán beugrott, és megismételtem. Az alak lassan felém közeledett, és az ügynök helyett Mike-ot láttam magam előtt. A ruhája gyűrött volt (mint ahogyan az enyém is), a bal szeme félig becsukva, a bal keze pedig élettelenül lógott. Javasoltam neki, hogy menjünk el a zemuni kórházba, hogy begipszeljék, de ő ellenezte a javaslatomat, és azt mondta: „Már bizonyára ellenőrzés alatt tartják az összes kórházat, nem mehetünk oda.” Nem tágítottam. Tovább győzködtem, de ő továbbra is ellenállt, mindaddig, amíg a távolban meg nem szólalt a sziréna. Akkor hirtelen megváltozott, és arra biztatott, hogy mielőbb érjünk a kórházba. Itt, most már látom, az emlékezetem becsapott, vagy csak a lelki cenzorom elhatározta, hogy megkímél egyes részletektől. Arra emlékszem, hogy a sürgősségi bejáratáig autóval mentünk, de arra már nem, hogy kerültünk autóba. Lehet, hogy taxi volt, az is lehet, hogy útközben megkértem egy ismerőst, hogy vigyen el minket a kórházig, ki tudná azt most már megmondani? Ugyanis a múltat illetően az ember sosem lehet eléggé biztos. Meg vagyok győződve róla, hogy az nem olyan megváltozhatatlan, mint ahogy sokszor hallani róla, éppen ellenkezőleg, készségesen, bár rendkívül visszafogott módon, de változik, és így kihat az ember jelenére és jövőjére. Különböző űrlapokat töltöttünk ki, sokszor hamis adatokat írva be, mint ahogy Mike mondaná, hogy eltüntessük a nyomokat. Aztán egy ápolónő jött érte, ő felkelt, elmosolyodott és intett; a nagy fehér ajtó becsukódott utána. Röviden, akkor láttam utoljára. Nem csoda, hogy nem ismertem fel, amikor a helyőrségi könyvtár ajtajában állt. Ha hosszabb a haja, és az arcát fájdalom torzította volna, akkor talán eszembe jut, de így, rövid hajjal és a csaknem a szemöldökéig lehúzott sapkával ez egyszerűen lehetetlen volt. Szóval, nem találkoztam vele, de különböző történeteket hallottam róla, amikor a tüntetésekben részt vevő ismerősökkel találkoztam. A mozgalom, már ha ezt a zűrzavaros ötletek és jelmondatok gyűjteményét annak lehet nevezni, gyorsan hullott szét, részben saját magától, a hirtelen megfékezése miatt, ami Tito beavatkozásának eredménye volt, részben pedig a rendőrségi és biztonsági szolgálatok ténykedése következtében, annak ellenére is, hogy Tito ígérete az volt, hogy semmilyen intézkedést nem foganatosítanak a tiltakozás kezdeményezőivel szemben. Az emberek viszont eltünedeztek, búcsúszó vagy magyarázat nélkül léptek le, és minden próbálkozás a mozgalom megújítására, bár nem formális és magánlakásokban szervezett módokon zajlott, bizalmatlan vizsgálódással és a kevésbé ismert személyek igazoltatásával kezdődött, ami végeláthatatlan civakodáshoz, veszekedéshez és sértődött távozásokhoz vezetett. De ez történik, ha nincsenek világosan megfogalmazott célok, nincsenek világosan bemutatott szándékok, és ennek senki sem szentel figyelmet. A néhány hónap alatt, amíg a mozgalom haldoklott, mint egy megsebzett és tehetetlen oroszlán, megtudtam, hogy Mike volt a tüntetések egyik fontosabb részvevője, a legbelső kör tagja, és valószínűleg annak a legendás főbizottságnak is, melynek hét tagja volt (vagy a másik verzió szerint csak öt), és a végsőkig vezette a tiltakozást, vagyis addig a pillanatig, amíg meg nem oszlottak Tito ígérete és a békülő jobb miatt. Azt mesélik, hogy Mike és a bizottság még egy tagja kifejezetten ellene volt mindenfajta békülésnek, és azt hangoztatták, hogy folytatni kell és befejezni az elkezdett munkát. („A munkások és a polgárok már a mi oldalunkon állnak, ha sikerül magunkhoz szólítani a katonákat is, akkor a komcsik szedhetik a sátorfájukat”, állítólag akkor ezt mondta Mike.) A bizottság többi tagja viszont habozás nélkül a tüntetések felfüggesztését támogatta, majd heves vita után Mike-nak és a követőjének be kellett látniuk vereségüket, és le kellett mondaniuk. Így a tüntetések befejeződtek, a diákok kozarai kolót jártak, közben Titót dicsőítő parolákat kiáltoztak. Csupán néhány napra rá Mike-ot és a másik egyetemistát a rendőrség tájékoztató jellegű beszélgetésre hívta. Nem voltak benn sokáig, a kihallgatás talán néhány óráig tarthatott, de amikor kijöttek, azt beszélik, Mike már nem volt többé ugyanaz az ember. Belgrádban maradt, egyfajta illegalitásban, megszakítva a kapcsolatot mindenkivel. A rendőrség állítólag nem bántotta, mert valószínűleg – az apjának köszönhetően, aki ezredes volt – erős védelmezője akadt. Ez a védelmezője, azt beszélték, megtiltotta a Mike elleni bárminemű kényszerítő intézkedést az információk megszerzése céljából, úgyhogy a vele történt események a kényszerített feledés homályába vesztek. Két év lehet hosszú vagy rövid idő, attól függően, hogy mivel töltötték el. Az én fejem a két év alatt színültig megtöltődött különböző adatokkal és tudással, mivel úgy döntöttem, hogy minél hamarabb leteszek minden vizsgát, és befejezem tanulmányaimat. Ezeknek az adatoknak a nagy száma valószínűleg hozzájárult a tüntetésekkel kapcsolatos történéseknek az emlékezetemből való gyorsabb eltűnéséhez. Tehát nem igyekeztem feledni, hanem a különböző tantárgyak tömérdek információi kiszorították a „forradalmi korszakomból” származó emlékeimet. Tudtam, hogy semmit sem lehet teljesen elfeledni, hogy van arra lehetőség, hogy az elnyomott dolgok is egyszer felszínre kerüljenek, de vállalnom kellett valamiféle kockázatot. Mike-ot, ha láttam is valaha, nem ismertem volna fel, mert azt beszélték róla, hogy az álcázás nagymestere lett. Az a tény, hogy hadseregbe került, csak egyet jelenthetett: hogy a védelmezője, akárki is volt, már nem rendelkezett akkora hatalommal mint korábban, de azért volt valaki más abból a sötét időszakból, magas beosztásban, aki attól félt, hogy Mike nyilvánosságra hozza azokat az adatokat, amelyek sehogyan sem kerülhettek a közvélemény elé. Természetesen ezt mind csak kitaláltam, és legkisebb sejtelmem sem volt arról, hogy milyen jellegű információk lehettek azok, de úgy tűnik, jó irányban tapogatóztam. Ugyanis az események, amelyek következtek, meggyőztek arról, hogy azok, akik Mike-ot keresték, valahogy tudomást szereztek rólam és hittek abban, hogy majd én elvezethetném őket hozzá. A tény, hogy egyedül nem tudtak volna rátalálni, azt bizonyította, hogy ők sem álltak közeli kapcsolatban a hatalommal, ami még veszélyesebbé tette őket. Például egyszerű betekintéssel a regruták, illetve a katonák névsorába megállapíthatták volna, hogy Mike pontosan hol tartózkodik, de még ehhez az egyszerű eljáráshoz is szükség volt a katonai szervek jóváhagyására, amivel szemlátomást nem rendelkeztek, úgyhogy az is lehetséges, Mike védelmezője mégis rendelkezett bizonyos mértékű hatalommal. Ezt akkor, különösen kezdetben, nem így értettem, de most belátom, hogy gyanút kellett volna fognom, amint először elutasították az útlevélkérelmemet. Semmi nem volt könnyebb, mint kivenni az útlevelet, de nálam mindig valami hiányosságot találtak: vagy azt állították, hogy az irataim eltűntek, aztán, hogy elévültek, egyszer pedig visszaadták, mert a cirill betűs nyomtatványt latin betűkkel töltöttem ki, ami állítólag szabálysértés volt. Rendben, gondoltam az egyik ilyen eset után, a dokumentumok és az űrlapok valóban elveszhetnek, de miért történik ez mindig énvelem? A tisztviselőnő a tolóablaknál azt bizonygatta, hogy minden rendben van, és egy darab papirost adott, amit lepecsételt. Majd elegendő lesz azt felmutatnom, és minden ajtó megnyílik előttem. Ez valóban így is nézett ki, amikor egy új űrlappal és a dokumentumaimmal megjelentem: a tolóablaknál felmutattam a lepecsételt papirost, azonnal bevezettek, nyilvántartásba vették a kérelmemet, és azt mondták, hogy jöjjek hét nap múlva. Amikor egy hét múlva megjelentem, az útlevél továbbra sem volt kész. Ha jól emlékszem, a legfőbb kifogás a fényképemmel volt kapcsolatos, a rajta levő fehér pontok miatt. Megmutatták a fényképet, és valóban flekkes volt, mintha valaki joghurtot evett volna rajta, pedig meg voltam bizonyosodva róla, hogy nem olyan volt, amikor otthon előkészítettem a szükséges dokumentációt. Mégsem szóltam semmit, merthogy különböző csodák történnek, hanem álltam és bámultam a fényképre, mintha az megmondhatná, hogy mi történt valójában. Semmit nem mondott, a tisztviselőnő viszont szinte kituszkolt a helyiségből, hogy megint menjek fényképezkedni, hogy új fényképeket hozzak, amikor pedig ezt megtettem, akkor egy földszinti irodába küldtek. Ott arról tájékoztattak, hogy előbb le kell szolgálnom a katonaságot; utána a fiatalember, aki ezt elmondta, gúnyosan nevetett, hogy talán majd utána utazhatok oda, ahova csak akarok. „Miért talán”, kérdeztem, „mit jelentsen ez?” „A talán annyit jelent, hogy talán, és semmi többet”, mondta a fiatalember. „Majd miután leszolgálod a katonaságot, akkor megérted.” Abban az időben mindezekről úgy gondolkoztam, mint a véletlenségek és egybeesések összefonódásáról. ¹³Az én szerepem az egyetemista tiltakozásokban annyira csekély és jelentéktelen volt, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy valamelyik titkos vagy nyilvános szolgálat ugyanarra a listára tesz, amelyen már rajta vannak a júniusi események főszereplői. Akkor politikailag tudatlan voltam – és valószínűleg az vagyok most is –, aki naivul hitt a választás szabadságában és a valóság másmilyen megítélésében. Az a gondolat, hogy valaki hatással lehet az életem különféle dolgaira, olyan volt számomra, mint egy epizód egy rossz fantasztikus filmből, az elképzelés pedig, hogy valaki visszaélhet a helyzetemmel a társadalmi és a jogi normák megsértésében, egy magas lázban szenvedő személy félrebeszélésére hasonlított. Mindezt nem magyarázkodásképpen mondom, különben ha azoknak, akik mindezt kitalálták, nem lett volna világos elképzelésük arról, hogy mit akarnak megtenni, akkor abból semmi nem történik meg. Néha csak akaratlan cinkosok vagyunk, akiket az ár azon az úton visz, amelyet ő választ, és amelyen tőlünk nem várnak semmi különöset. Azonban a dolgok lényege azok kezében van, akik ellenőrizték az állítólagos árt. Mindent be lehet úgy állítani, hogy valaki számára véletlennek látsszon, valaki másnak pedig egy előre meghatározott, elkerülhetetlen sorsnak. Ebben az értelemben Dimitrije Donkić szakmájának a mestere volt¹⁴, kiváló táncoktató, aki tanítványait vezetve, észrevétlenül azzá lett, akit vezetnek, és így arra ösztökélte a tanítványait, hogy olyan dolgokat fedjenek fel előtte, amelyeket különben soha nem mutattak volna meg neki. Valaki, abban bizonyos voltam, kihasználta az új útlevél igénylésére benyújtott kérelmemet, hogy Banja Luka és Dimitrije Donkić felé irányítson, és teljesen lehetséges, hogy nem volt pontos információjuk Miša, illetve Mike kinézetéről, ezért szükségük volt valakire, aki felismerné és megkönnyítené Dimitrije Donkić munkáját. Nem bírom ezt magamnak megbocsátani, habár lényegében nem vagyok vétkes, de érzem, hogyha megismétlődne ugyanez a helyzet, mindent ugyanúgy tennék. Érdekes, hogy amíg mindez lejátszódott, senki nem emlegette az egyetemista tiltakozásban való részvételemet, még ott sem, ahol azt elvártam: a biztonságért felelős tiszt irodájában. Néhány nappal a kaszárnyába való megérkezésünk után űrlapokat kaptunk, amit ki kellett tölteni, azzal, hogy a kérdések többsége a külföldön való esetleges tartózkodásra vonatkozott. Azok, akik igenlő választ adtak arra a kérdésre, hogy van-e útlevelük, be kellett írniuk, hogy hová és mikor utaztak, és mit csináltak ott. Hivatkoztam a két angliai és az egy olaszországi utazásomra – mindhárom a hatvanas évek közepén volt, a tiltakozások előtt –, így aztán bekerültem azok közé, akiket beszélgetésekre hívtak be. A délelőtti tanítás ideje alatt mentünk, egyenként, néha talán ketten-hárman is egyszerre, már nem emlékszem, egyedül a csendre emlékszem abban a helyiségben, ahol arra vártunk, hogy a biztonsági tiszt behívjon bennünket beszélgetésre. Az utazásaimmal kapcsolatos kérdések könnyen előreláthatók voltak: mikor utaztam, miért és kivel, meddig tartózkodtam ott, és a második angliai utazásom esetében, hogy miért mentem oda megint. Elkezdtem volna válaszolni, de a biztonsági tiszt leállított, és azt mondta, hogy előbb azt szeretné megtudni, hogy ki fizette a menetjegyet. „A szüleim”, válaszoltam. Miért nem magam fizettem, érdeklődött a biztonságért felelős tiszt. „Hol hallotta, hogy egy egyetemistának annyi pénze van?”, válaszoltam neki a kérdésemmel. „Nem minden egyetemista egyforma”, mondta a biztonságért felelős tiszt, és megkérdezte, hogy kinél tartózkodtam. Óvatosan válaszoltam, hogy szüleim barátainál voltam Londonban. Valójában Birminghamben voltam, de úgy döntöttem, hogy azt elhallgatom. Ugyanis a szüleim barátai még a háború befejezése előtt elszöktek Jugoszláviából, a királynak és kormányának a szimpatizánsaiként sikerült kijutniuk Angliába. Egy hónapot töltöttem náluk, amely a szerb tragédiáról, a kommunista árulásról és a szövetségesek hazugságairól szóló intenzív tanfolyamra emlékeztetett, valamint a csetnikmozgalom és vezetője tragikus sorsáról szólt. Minden hétvégén egy nagy parkba vezettek, ahol a csalódott royalisták, csetnikek és antikommunisták gyülekeztek, akik között biztosan ott voltak az akkori jugoszláv hatalom álcázott ügynökei is. Amikor megszomjaztunk a hosszú beszélgetések után, elmentünk sörözni valamelyik közeli pubba, és mérgesen dobáltuk a nyílvesszőket a kerek célpontba. Minden nyílvessző – úgy éreztem – valamelyik vörös kommunista szívnek volt szánva, abban az időben az enyém nem tartozott közéjük. Mint általában, akkor sem tartoztam senkihez.¹⁵

Endnotes

Tigris, tigris, csóvafény