Ambivalens terek – érzelem-jelentések a kortárs vajdasági magyar prózában

Dolgozatomban három, a kortárs vajdasági magyar irodalomból származó szövegen keresztül szeretnék rámutatni azokra a jelenségekre, amelyek az út jellegű közvetítés megnyilvánulásai, a konkrét referenciális jelleggel bíró térelem-dimenziók, a helyreállító jellegű mozzanatok kudarca, a nyitott terek elidegenedése és a város topográfiája által centrális pozícióba helyezik a térgondolkodás elemeit. A választott alkotások több aspektusból is hasonló jelenségeket tematizálnak: a térségi kulturalitás vetületei, az önmagaság megélése és a vonatkozó érzelmi konnekció, a zártság és az átjárás horizontjai, a centrumnélküliség és emocionális narratív sík viszonylatai mellett a kilencvenes évek háborús krízistapasztalata is jelentősen befolyásolja a bennük kirajzolódó struktúrákat.

Losoncz Alpár a krízisszituáció kapcsán írja egy tanulmányában, miszerint a válságértelmezésekben felfedhető a jövő nyitott lehetőségeit betűző beállítottság, amely a jelent az esetlegesen megújuló kezdet fényében értelmezi. A krízistapasztalat annak a tanújele, hogy a világfolyamat valamit nyitva hagyott, a nyitottság ébren tartja az idővel szembenéző tudást (LOSONCZ 2002; 115). A másságképek, az etnikai és kulturális másságok, a másra vágyás emocionális gondolati köre a vizsgált szövegekben csak részben vagy egyáltalán nem képes betölteni a hozzájuk kapcsolható aspektusokat. Iain Chambers gondolata szerint ahol határok vannak, ott más hangok, testek, világok is léteznek, a túloldalon, az egyén különös határain túl. Ezeken a határokon át az egyén vágyainak nyomában járva paradox módon rákényszerül arra, hogy szembesüljön a korlátaival, és egyben azzal a többlettel, amely rajtuk keresztül is megkísérli fenntartani a párbeszédet (CHAMBERS 2002; 438). Az utazás lényegi mozzanatai kapcsán a tapasztalatot lehetővé tevő távolság meg- és elismerését jelöli meg – az általam megközelített textusok terében e jelenségek azonban nem a megismerés vágyott lehetőségének indukátoraként, hanem lényegi és mélységi problémákként jelennek meg. Sajó Sándor Narrativitás, érzelem és világtapasztalat című tanulmányának egy gondolata szerint „amikor egy érzelem hat ránk, akkor nem olyannak látjuk a világot, amilyen valójában, és a világ »a maga valójában« a józanság számára jelenik meg, tehát azt, hogy szétválasztható és szétválasztandó egymástól a kettő. Csakhogy a világ tárgyainak tapasztalata nem egy alapvető régiót alkot, amelyet utólag módosítana az érzelem-tapasztalat” (SAJÓ 2014; 162). A térrel alkotott közösség, a terület és az identitás egységének érzelmi dimenziói, az interkulturalitás, a térjelenlét lényegi összetevői az emocionális struktúra határozott dominanciája helyett az instabilitás, a megingás irányába tendálnak.

A kizökkenés mechanizmusainak gyakorisága és rendszerszerű ismétlődése teszi Sirbik Attila St. Euphemia című regényét a centrumnélküliség topográfiájának megnyilvánulásává. A regény terében az utazás, a helyváltoztatás folytonos és kontrollálhatatlan jellege miatt nem több egyfajta kényszeres tevékenységnél, amely számára a két közeg, a folytonosan alakuló, erodáló, a rossz tereként megjelenő szerbiai és attól csak árnyalatokkal más tartalmakat kiváltó, ám minőségi különbségeket nem kínáló magyarországi közeg között zajlik le. A regény főhőse kényszerűségből gyakorlatilag jelentés és megvalósítható cél nélkül vándorol, emiatt pedig az emotív kiüresedés kategóriájával írható le. Sem az emlékezeti struktúrák által továbbélő múltképzetek, sem pedig az ennek a helyébe lépő, a jelen térrel alkotott közösség, a terület és az identitás kettőséből megképződő (pontosabban ennek a lehetőségét kínáló) horizontok nem kínálnak alternatívát az elhagyás gesztusával rokonítható érzelmi vetületeknek.

A címben foglalt jelölő – vagyis a rovinji székesegyház – és a szabadkai–magyarországi kettős közeg közötti jelentésköri radikális különbség a szöveg struktúrájának és az érzelmi vetületeket determináló fennkölt és közönséges – a világon túli absztrakt tisztaságkép, illetve az alpári, a szennyes, megtisztíthatatlan mivoltban fogható meg. A kettősség kicsúcsosodásaként az emlékezetet megtisztító nosztalgiával beborító tisztaságképzet erodálása a meghittség látszatának dezilluzorikus mivoltát megjelenítő szerkezeti elemeket emelném ki.

A széthullás időszakának impozáns képe a bácskai nudista története, ő az egyik olyan szereplő, aki a vészterhes időkben bármiféle, legalább önmaga számára jelentőséggel és pozitív kicsengéssel járó cselekedet is egyben. Ám az idézendő rész sem több egyfajta kényszeres pótcselekvésnél, amely az elveszett teljességélmény vágyott dimenziójának egy szeletét kívánja visszaállítani a rendelkezésre álló, jóval szerényebb feltételek között: „Apám egy vastagabb törzsű fához lépett, láttam, ahogyan belenyúl, és egy köteg papírt vesz elő, egyenként széthajtogatja őket és körbeviszi a fák között, mindegyiket egyenlőtlen távolságra helyezi el a földön, nem hiszek a szememnek, látom, baszd meg, ahogyan apám meztelenre vetkőzik, széthajtja a magával hozott pokrócot” (SIRBIK 2015; 34); illetve: „Egy jó másfél óra múlva apám föláll, felöltözik, összeszedi és összehajtogatja a papírlapokat, visszahelyezi a fatörzsbe […]. Óvatosan közelítek a papírlapokat rejtő fatörzshöz, benyúlok, és kiveszem a köteget, ne bassz, a Heureka című erotikus keresztrejtvény-magazin széthajtható meztelen nős poszterei egy halomban. Most már értem, apám egy bácskai nudista” (SIRBIK 2015; 35).

A regény a nemzedéki traumatizáció legfontosabb elemének, a délszláv háború fiktív vagy tényleges közös tapasztalatának irodalmi szövegbe való transzponálása. A teljesség és a részek viszonyára utaló bibliai szöveghellyel induló regény ténylegesen problematizálja az említett kettősséget. 
A folyamatos narratíva meg-megzökkenése, kibillenése épp azt a mechanizmust modellálja, amelyet maga a regény is megszólaltat. A St. Euphemia az egység feladásának, a hiányjeleknek és az egységfogalmak visszás dimenzióinak megszólaltatását fókuszba állító szöveg: „Van egy sorozata, a Strabismus, ahol a kancsalságot egész Szerbia nagy metaforájává tágítja, az egészet onnan eredezteti, hogy hosszadalmas névváltoztatás meg útlevélcsere után Szerbia megkezdte az új biometrikus útlevelek kiadását, amelyek nem viselték többet a Jugoszláv Szurópai Unió biztonsági előírásainak, s így segítik Szerbiát abban, hogy uniós tagjelöltté váljon” (SIRBIK 2015; 141).

Az állandóan alakulásban lévő térviszonylatok, a kötődés nélküli visszatérések terepének legfontosabb jellemzője az emotív helyzetek és relációk egymásba oldódása, a személyes és a kollektív események jelentőségének felcserélése. „Sokan azért kelnek útra, mert jobbra számítanak, mert olyan terveik vannak, amelyeket a közvetlen környezet akadályozni látszik” (PLEŞU 2000; 204). Ez a számítás jelen van a regényben az utazás kényszere révén, ám az állomások – Szabadka, Pécs, Újvidék, a Balaton, az Adria, Vranje és a többi – a minőségi váltáshoz szükséges érzelmi töltetek miatt nem váltják be mindezt. Nem egyfajta megismerés vezérelte helyváltoztatásról van itt szó, hanem gyakran komoly veszélyektől óvó kényszercselekvésről. Ahogy Szent Eufémiának, a város védőszentjének rovinji szobra is fordul a széljárásnak irányába, úgy sodródik a főszereplő. Ám amíg a szobormozgásnak jelentést tudunk adni, addig a regény főhőse gyakorlatilag jelentés és megvalósítás nélkül vándorol.

Míg Bencsik Orsolya legutóbbi, Több élet című kötetében a topográfiai jelölők a konkrét megnevezés stratégiáját követve rajzolják fel a határ két oldala közötti kulturális különbségeket, a 2012-ben megjelent Akció van! címűben, amelyben szintén domináns szerepet kap a határral tagolt terület elsősorban érzelmi viszonylatok révén felsejlő dualitása, az itt és az ott jelölők eltérései, amelyek által a különbségek felfokozását, kiélezését generáló határszerep elmozdulása, átértelmezése történik. Mindkét szövegben az összevetésből származó potenciál értékkategóriaként, a regisztereket 
ismerő és azokat hasonlítani képes identitás általi pluszként rajzolódik ki. Az interkulturalitás látószögének hordozójaként megjelenő elbeszélő az összevetés képességének birtokában a közeg egységesítő és különálló jelentéshorizontjait is ismeri – mindezt az érzelmi viszony háttérben tartásával: „A legjobban azt szeretik, amikor Szerbiát Magyarországgal hasonlítom össze, és két kimutatás között meghúzom a sörösüveget” (BENCSIK 2012; 42).

A domináns és az idegen kettősségének jellegzetességeit ismerő elbeszélő a térjelenlét szempontjait megjelenítő emotív viszonyban a semlegességeknek ad helyet. A szöveg elbeszélője számára a konkrét helyjelleg homályban tartása, lebegtetésének lényegi eszköze a kimondás általi definíció hiánya: a kötetben faluként meghatározott otthontér csak nem sokkal a regény vége előtt kap konkrét nevet, előtte csupán sejthetjük, hogy melyikről van szó. Ennek az ad külön jelentőséget, hogy a tériség ezen eleme, vagyis a falu mint elsődleges topográfiai közeg visszahat az önkép síkjaira, a külső nézőpontok általi önértés megképződésére: „Azzal akartam kezdeni, mert ezt tartja a család a legfontosabbnak, hogy a falu mit gondol rólunk” (BENCSIK 2012; 34).

A megismert, megismerhető és a pontos tapasztalat híján idegennek ható világ kettőse a saját térrel kialakított érzelmi kapcsolat viszonylagosítása felé vezet: „Anyám nem értené, de ha értené is, nem tudna válaszolni, mert ő csak a világot ismeri, azt, hogy mi van a világ végén és azon túl, nem tudja” (BENCSIK 2012; 13). A kettősségből fakadó különbségeket leépítő, ámde mégis megszólaltatni, jelölni szándékozó perspektívák az imaginárius terek fokozott szerepét hangsúlyozzák, a regényben az úton levés az összehasonlítás gesztusa révén reprezentálódik. A kötetben a zártság és az átjárás horizontjai inkább potenciális lehetőségként vannak jelen: a határ, az önmagaság megélésének terepe köré rajzolódó gondolati mozgáskonstrukciók jelentős érzelmi töltettel bírnak.

A konkrét térbeli közeg és az imaginatív síkon felépülő térfogalmak távolsága miatt relativizálódik az emotív tartalmak közötti határ, s mindebben a megértésnek és a motivációk idegenségének toposzát előtérbe helyező terrénum képez kapcsolódási pontot az elsődleges tér és az imaginárius térkoncepciók között.

Az Akció van! narratív szerkezete az imaginárius terekben zajló gondolati útbejárásoktól halad a konkrét, a szövegtérben megvalósuló és a cselekmény szempontjából is releváns mozgásformák felé. A szövegbe idézetként beépülő, a topográfiai szókészlet elemeit felhasználó imaginárius térképzetek a bejárás, a sajáttá tétel révén erősítenék meg a megismerés lehetőségét, ám a térkép konkrét elemei helyett a „vaktérképi” mivolt a hangsúlyos. „»Imaginárius tereket járok be«, ezt mondanám neki, vagy azt, hogy »A testem imaginárius tér«. Nem tud térképet olvasni, figyeltem, húzza az ujját a papíron, nem érti, miért nem nedves a kék, miért nem domborodik ki a barna. Fülét hiába helyezi rá, nem hallja a zajokat, a városi nyüzsgést, a tenger moraját. »Vaktérkép lettem«, ezt mondanám neki, vagy azt, hogy »Nemcsak a testem, a lelkem is azzá vált«. Ezt talán könnyebben olvasná. »De nincs mit rajta olvasni«, ezt állítaná, húzná a fehér ürességen át az ujját, hiába akadna bele a fekete jelekbe, nem érezné, és pláne nem színezné ki, jelölné meg. »Nem hallok semmit, nem is térkép ez, nem igazi térkép«” (BENCSIK 2012; 79). Az imaginárius térkép változása az írás modellálásával járja körbe a változás, a bevésett nyom üresnek tűnő, ámde az alakulás által testi stigmaként megképződő lenyomatát.

A vajdasági irodalom hasonlóképp összetett térmegélése Jódal Kálmán prózájában mutatkozik meg, amelyben maga a legszemélyesebb térként meghatározható, az otthonosság, a biztosítani hivatott haza válik idegenné, ismeretlenné, folytonosan alakulóvá. A szűkebb és tágabb hatósugarú térségi helyjelentések és a hozzájuk kapcsolódó érzelemkoncepciók sajátságos narratívája jelenik meg Jódal Kálmán novelláiban. A szövegek felfokozott érzelmi vetületének centrumában a haza, az otthonképzet tágabb fogalma áll. A teresülés, a térbeliség dimenziója több szempontból is meghatározó tényezője a novelláknak, amelyek emocionális centrumában a város és a haza fogalmiságához köthető megnyilvánulások, érzelmi viszonylatok állnak. A novellák főhősei többször is explicit kijelentésekkel támasztják alá a jelölt térfogalomhoz való kötődésüket, illetve e viszonyulás kiüresedését: „Kibámulok az ablakon, s hiába ismerem az unalomig ezeket az utcákat, mindegyik idegennek hat, pedig itt születtem, itt élek, ez kéne, hogy legyen a hazám, die Heimat, buzdítom magam vértelenül” (JÓDAL 2016; 94).

Az útra kelés, a helyváltoztatás mozzanata nem a szövegben megjelenő topográfiai elemek közötti tényleges mozgások által van jelen e textusokban: maga a Neoplanta/Neusatz/Újvidék jelölőkkel leírható város távolodik el a referencialitás alapjaitól. Az alakulás legfontosabb eleme a Monarchia képzetéhez köthető, és egy technológiai dimenziót is magába építő elegy. A Jódal-novellák tereinek szerveződési tengelyén fontos helyet foglalnak el a történelmi hagyomány fragmentumai, illetve a fiktív-irreális közegből származó, az eltávolodást, a másság fogalmait beépítő és az időbeliség térvonatkozásait kitágító jellemzők.

A szövegek egy novellából kölcsönzött fordulattal szólva „hazaszurrogátuma” egyszerre építi magába a téremlékezet gyakran tényleges topográfiai elemekkel leírt dimenzióit és az elbizonytalanítást erősítő, a technológiai kultusz bizonyos szegmenseit – kiborgokat, hibrid entitásokat, a popkultúra rendszerének jelentős szerepeit. Újvidék, a novellák topográfiai központja félig-kísértetváros, történelmi relikvia, dögunalmas kvantumváros, a kulturális haza, illetve egykor-Újvidék jelentéseket vesz fel. Az elmozdulás itt tehát nem az egyik térstruktúrából egy másikba való útdimenzión keresztül, hanem a jelzett tartalom kvalitatív módosulásai által képződik meg. Az egyik novella főhősét a város épületeinek szabályos vagy különc, mértani pontosságú vonalai saját vonalkódjára emlékeztetik, ez a viszonyulás azonban inkább egyfajta negatív, mintsem a vágyott, kellemes állapot érzelmi töltetét hordozza magában. A városszegmensek összességéből felépülő hazaképzet a kiábrándulás és az üresség jelentéseit veszi fel: „szinte szakrálisan vonzódott egy-egy szebb vagy extravagánsabb épülethez, a mindig, de főként csapadékos időben teljességgel érvényesülő fényvisszaverődésekhez, amit, akármekkora nonszensz baromság volt, mégis hologramok tördelte, ütköző bozonokkal, protonokkal telített lézer-interferenciának becézett magában.

»Heimat, a búsba, haza a magasban, digitalizálva, remixelve, de szerethetőn.«

A várt, megszokott, szerelemként is definiálható öröm azonban ezúttal elmaradt” (JÓDAL 2016; 45).

A referencia alapjának megléte korántsem egyszerűsíti a Jódal-szövegek térkoncepcióját. A valóságreferenciával bíró lenyomatok ebben a szövegtérben inkább az idegenség, a sajáttól, a valóstól történő eltávolítás jelentéseit erősítő eszközökként értelmezhetőek: „Én már nagyon sokszor váltottam identitást, méghozzá őszintén. És a haza is szükségszerűen változott. De most már kiismertem, akár álmomból fölrázva is jól ismerem” (JÓDAL 2016; 93).

A haza fogalma köré épülő domináns narratíva az elsődlegesen pozitív érzelemértékek megjelenésének terepe helyett e novellákban az „idegenné módosult, és üdén rémisztő”, a „megfoghatatlan konglomerátum”, az „amorf, vákuumszerű” jelentéseket veszi fel, az egyik szövegben pedig „félmeztelen, gúnyos-kegyetlen tekintettel perzselő amazon, félig kurva, félig szent, aki újra és újra szíven döf”. A novellák fikcionalitás-mivoltát hangsúlyozó utalások, instrukciók egyfelől leépítik a valós utalásrendszerben történő elhelyezés lehetőségének képzetét, másrészt pedig a tapasztalati előítéletek határolta érzelmi tér átrendeződését hangsúlyozzák.

KIADÁS

BENCSIK Orsolya (2012): Akció van! Forum–PRAE.HU–JAK, Újvidék–Budapest

JÓDAL Kálmán (2016): Die Liebe. Forum, Újvidék

SIRBIK Attila (2015): St. Euphemia. Forum–Magvető, Újvidék–Budapest

IRODALOM

CHAMBERS, Iain (2002): Vándorlás, kultúra, identitás. Ford. Marno Dávid. Helikon, 48, 4, 433–474.

LOSONCZ Alpár (2002): Európa-dimenziók. Forum, Újvidék

PLEşU, Andrei (2000): Túllátni a szemhatáron. Ford. Horváth Andor = A madarak nyelve. Jelenkor, Pécs, 200–209.

SAJÓ Sándor (2014): Narrativitás, érzelem és világtapasztalat. = Boros Gábor – Pólya Tibor (szerk.): Szenvedély, szerelem, narrációk. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 161–165.