„Takarosra csiszolt életszilánkok”

Noha az egyes szám első személyű elbeszélői hang Ádámhoz, Célia apjához kapcsolódik, a mű központi karaktere, mint ahogy ezzel kapcsolatban már a cím is útba igazít, a lány lesz. A regény többi szereplője, vagy ahogyan a szerző találóan nevezi, „ivarérett csecsemője” (70) a valóságshow-ban szereplő Nikitől kezdve Henin át, aki csak akkor enged a szeretője iránt érzett fékezhetetlen vágyainak, ha „a személyre szabott kelta horoszkópja szerint ma az érzéseinek kell elsőbbséget adnia a józan megfontolásokkal szemben” (137), egészen Zsaniig, „a magaskultúra puritán papnőjéig” (223), mind a 21. század karikaturizált alakjai, a jelenkori fogyasztói társadalom két lábon járó sztereotípiái. A szereplőgárda két kivétele apa és lánya, azaz Ádám és Célia, hisz általuk rajzolódik ki a személyiségek káoszában két végletesebb álláspont: Ádám összetett karaktere sokszor paradoxnak tűnő rétegeket épít egymásba, hisz az „ivarérett csecsemők” legnagyobbikaként érzelmi infantilizmusával, beteges megállapodásra képtelenségével, a kor kliséiben rezignált élvezettel lubickolásával szemben állnak az éleslátásnak azon ritka, önironikus pillanatai, amikor nem sikerül elfelejteni, „hogy a hétköznapok Patyomkin-világa mögött ott áll lesben ez a másik, amelyikben minden megtörténhet, még az olyan képtelenségek is, mint a halál” (215). Ő egy intelligens lúzer, lecsúszott értelmiségi, aki e tudás birtokában változtathatna saját helyzetén, „rosszabbik esetben” felvehetne egy korát megtagadó álláspontot, ehelyett azonban sokkal könnyebben azonosul a magának választott „lumpen szereppel”. A szerzőnek szüksége van az ő éleslátására, hogy a jelen humorosan parodizált, eltúlzott, ám valóságreferenciákat cseppet sem nélkülöző jellegére hívja fel a figyelmet. Mielőtt a továbbiakban néhány szót ejtenék a címszereplőről is, kitérnék az elbeszélői hang szerepére, mely, mint ahogy több kritikus is kiemeli, a Rakovszky Zsuzsa egyéb műveiben megszokottakkal ellentétben itt most kizárólag egy férfihoz társul. Ezzel kapcsolatban ő maga nyilatkozza egy interjújában, miszerint „egy darabig úgy terveztem, hogy a Céliában is váltakozni fog a férfi és a női hang, aztán a címszereplő valamiért nem akart megszólalni. ¹A regény hosszabb időtávot fog át, a narrátori hang azonban mindvégig homogén marad, s ez a legkevésbé sem meglepő, ha nem feledkezünk meg a karakterek felnövésre való képtelenségéről, hisz többségükre igaz, hogy „nemigen változott hároméves kora óta, legfeljebb annyiban, hogy azóta kitanulta az erőszak kifinomultabb formáinak alkalmazását” (60). Bizonyos pontokon azonban ehhez a homogenitáshoz mintha hozzájárulna egy semleges, elszemélytelenedett narrátori hang, mely az előbbivel legtöbbször elválaszthatatlanul összefonódik, míg néhol átveszi annak helyét. Ádám személye annyiban „szűkíti be” az elbeszélői pozíciót, hogy értelemszerűen az általa észlelt, átélt események említődnek meg, ám ő ezeket ritkán illeti kritikai reflexiókkal, inkább megteremt egy „homodiegetikus narrációs keretet”, amiben egy semleges hang az aktuális történetegység szereplőjének közvetett szócsövévé válhat. Ennek példájaként hozható fel az egyik jelenet, amikor Zsani Ádám társaságában múltjának hosszas ecsetelésébe kezd, és a hallottak kezdeti részletes leírása után már csupán szinte felsorolásszerűen követik egymást a közölt események egy elszemélytelenített narrátori hangon, mígnem az egység egy önreflexív, az elbeszélői tevékenységre utaló mondattal zárul: „Az alábbiakban Zsani szaggatott, ismétlésekkel, sírásrohamokkal, valamint önmagának tett heves szemrehányá­sokkal meg-megszakított beszámolójának részleteit igyekeztem időrendbe rakni, kiegészítve itt-ott saját élénk és együttérző fantáziám termékeivel” (155–156). Mindezt tovább bonyolítják a narrált egységekbe néhol beékelt zárójeles hozzáfűzések, melyek több ízben mintha az Ádámtól származó ironikus megjegyzések betoldását tennék lehetővé ebben a néhányszor eleve többszörösnek ható narrátori hangban.

E kitérő után visszatérnék arra, hogy mihez képest is képvisel Célia végletes álláspontot: ő testesíti meg a mű társadalmi világának erőteljes ellenképét, melyben a felkínált azonosulási modellek sokasága ellehetetleníti a hosszú távon megvalósítható ragaszkodást bármelyikhez is: „nincs a személyiségemnek szilárd magja, az érzéseim gyöngék és megbízhatatlanok, úgy jönnek-mennek, mint valami forgalmas metróállomáson” (26). Szembefordulva az anyánál tapasztalt szabadelvűséggel, egy letűnt, szigorú normák köré épülő kispolgári közeghez fűzi a mű kontextusában nevetséges nosztalgia, hisz „ott folyik az a valódi élet, amelybe én soha nem nyertem bebocsáttatást” (211–212), mint egy nem kívánatos anakronisztikus szövet a kortárs testben. Mégsem tudja hitelesen képviselni a megelőző évtizedekbe visszavetített normativitás utáni vágyódást, hiszen az első adandó alkalommal hagyja el családját egy gyülekezetnek titulált szektáért, tudomást sem véve más identifikációs lehetőségekről.

A regénybeli jelen önmaga két másik potenciális megvalósulása közé szorulva veszíti el a múlt és jövő közti átmenet biztosításának szerepét, hisz a korábban megtörténtekhez kapcsolódó, olykor valamiféle romantikus, nosztalgikus visszavágyódást mímelő életérzést a kisebb városok, falvak hangulata hívja elő, ám ez temporális értelemben nem jelent távolodást a mindenkori mosttól, hanem éppen abba épül be, és amikor ténylegesen a családi örökségről van szó, olyan tárgyak felbukkanásáról, melyek nem annyira ezeknek a kötelékeknek az emlékét, sokkal inkább a hiányát szimbolizálják, mindegyik a szemétben landol. Az egyén lerombolja múltját, hisz az önmeghatározásához szükséges „felsőbb kategória”, a család már nem szolgál semmiféle azonosulási lehetőséggel. A múlt dekonstruálása pedig magával vonja a jövő eltörlését, és ebben a vákuumos helyzetben csak egy végtelenített jelen idő létezik, melynek másik torz tükörképe a média, a filmek által közvetített kommersz variánsa, melynek virtualitásába a valaha megvolt „morális kozmosz” (293) értékei átkerülnek, és itt élnek tovább elkorcsosult formában. Ez a „kápráztató, infantilis csillogás” (37) sokszor paradox módon igazabbnak hat a tényleges realitásnál, hisz elemei „stiláris szinten tagadják a veszély, a fájdalom és a halál, egyszóval bármiféle valóság létezését” (37). Ebben a világban nemcsak „bölcsességre és bátorságra teszek majd szert (áruk darabonként három aranytallér)” (191), de „mindig minden újrakezdhető, annyi életem van, ahányat vásárolok magamnak” (58), és aki Isten útmutatását keresi, elég csak várnia, míg megjelenik a „komor felszólítás, mint valami tizenegyedik parancsolat: Subscribe!” (192). Mindig minden újrakezdhető, még önmagunk folytonos újrafelépítése is, hisz ebben a valóságban a személyes élet rétegei lehámlanak, mindig új képmás társítható a változatlan érzelmi infantilizmushoz. A múltjuktól megszabaduló karakterek már szabadon lépkedhetnek végig az önmegvalósításról szóló kézikönyvek tíz lépcsőjén egy „instant lelki békével kereskedő személy” (56) segítségével, hogy ők maguk is „a nézők szeme számára takarosra csiszolt életszilánk[ok]” (57) lehessenek. Ez az önkeresés kísértetiesen hasonlít arra, amikor egy képet kinagyítva vizsgálunk, hogy annak részletei jobban láthatókká váljanak, ám azok csak egyre elmosódottabbak lesznek, a pixelekben a felismerhetetlenségig fragmentumaira hullik a kompozíció. Ebben a családregényben tehát nem annyira egy család, hanem a közösségiből az egyénibe való átmenet történetét olvashatjuk, mely egyidejűleg jelent elmagányosodást is. Ebből a szempontból kiemelkedő jelentőségű, hogyan zárja bizonyos értelemben keretbe a nyitó- és a zárójelenet a művet, hisz míg az előbbi esetében Ádám örömmel nyugtázza, hogy „szerencsére anyám létezésének leginkább szembeszökő nyomait már korábban eltüntettem” (9), addig az utolsó jelenetben karácsonykor egyedül üldögél újonnan vásárolt lakásában, melybe betoppan a korábbi tulajdonos, egy szenilis idős hölgy, aki fiát véli felismerni az ismeretlen férfiban. S Ádám részt vesz ebben a játékban, magára ölti a gyermek szerepét, ám éppen ezen hirtelen kreált, mímelt anya-fiú viszony kontrasztjában rajzolódik ki a szülőkhöz való tényleges kötődések hiánya. Így karácsonykor már olyan kérdések maradnak megválaszolatlanul, miszerint mit is vásároljunk, „[e]setleg új díszeket, és aggassam fel őket a fára egymagamban, mint önmagam apja-anyja, annak a kisgyereknek a kedvéért, aki valaha voltam?” (276).

¹https://mno.hu/konyveshaz/a-csalad-hianyarol-irt-csaladregenyt-rakovszky-zsuzsa- 2409425