A fiktív valóság topográfiai aspektusai Térey János verses regényeiben

Térey János verses regényeiben olyan fikciós valóságot teremtett meg, amelyben a tereknek, térélményeknek fontos szerepük van. A közös vezérfonal minden esetben Budapest, annak is főként a budai része, ahol a felső középosztályhoz tartozó szereplők életvitelébe pillanthat be az olvasó, de maguk a szereplők is összekötik a dolgozatban tárgyalt három művet (szándékosan nem nevezem őket sem verses regénynek, sem verses epikának), a Protokollt, műfaji megnevezése regény versekben, az Átkelés Budapesten-t, novellák, ám szintén verses formában közölve és A Legkisebb Jégkorszakot, mely a fülszöveg alapján verses epikaként határozandó meg. Fontos hangsúlyozni a műfajiságot, hiszen Térey első ilyen jellegű kísérlete, a Paulus tekinthető leginkább klasszikus verses regénynek, hiszen Puskin Anyegin-strófájában íródott. Az ezt követő Protokoll már jóval lazább szerkezetű, inkább szabadversekben íródott mű, míg A Legkisebb Jégkorszak áll a legközelebb az élőbeszédhez szubkulturális szókinccsel egészítve ki az előző művekhez viszonyítva kevésbé stilizált nyelvet.

Térey fikciós valóságának egyik központi figurája Mátrai Ágoston, akinek közel egy évét követhetjük végig a Protokoll lapjain. A regény narrációjába viszont beemeli a 2008-ban megjelent Asztalizene című színmű szereplőit, akik mintegy mellékszereplőivé válnak a diplomata történetének. Ilyen például Donner Kálmán doktor, Ágoston jó barátja, aki a White Box étterem állandó látogatói közé tartozott, és Donner felesége, Alma, akitől a Protokoll fikciós idejében már elvált. Mindkét műben megjelenik Delfin, a színésznő, aki a színműben központi szerepet tölt be (nem tudni, Donnertől vagy az étterem tulajdonosától, Labancz Győzőtől várja gyermekét), viszont a regényben is felbukkan egy-egy epizód erejéig. Az Asztalizenében még kérdésként fogalmazódott meg, hogy Delfin kitől várja gyermekét, ám a regényben már erre is fény derül.

Térey János műveiben kísérletezik a zárt és nyitott terekkel, az Asztalizene központi helyszíne a már említett White Box nevű elegáns budai étterem. Az egész színmű ebben a viszonylag kis térben játszódik. Ha a művek megjelenésének ideje szerint végigkövetjük a helyszíneket, láthatjuk, hogy a színmű után Térey a nagyobb terek felé nyit: bár a Protokoll nagyrészt Budapesten zajlik, Mátrai mégis több valós és fiktív utazást tesz meg, így a terek kinyílnak: Európa, Amerika és a Közel-Kelet egy-egy városába juthatunk el. Az Átkelés Budapesten ismét zártabb terekkel dolgozik, a novellák tíz budapesti kerülethez kötődnek. A fikció és valóság közötti határ elmosásához nagyban hozzájárul az, hogy a tartalomjegyzékben nemcsak a kerületek és elnevezéseik vannak feltüntetve a novellák címei alatt, hanem, még inkább szűkítve a teret, az utcák nevei is. A valóságos Budapest valóságos helyszíneire épül így Térey fiktív Budapestje. A Legkisebb Jégkorszakban a terek zsugorodása a narratíva mozgásával egyezik meg. Míg az első fejezetekben Mátrai és Pispek Izlandon tartózkodnak, Alma pedig Olaszországban, a hirtelen megmozduló, működésbe lépő vulkánok miatt mindenkinek sürgősen haza kell utaznia. A felborult időjárási viszonyok miatt Magyarországra egy kisebb jégkorszak köszönt, így mindenki kénytelen saját országában, városában maradni. A szélsőséges időjárási viszonyok egyre szűkebb terekbe sodorják a regény szereplőit: először csak Budapestre, majd Budára, azon belül is a Svábhegyre (itt érdemes megemlíteni, hogy míg a Protokollban a Svábhegy csak vágyott kerület volt, addig A Legkisebb Jégkorszakban a legtöbb nagyobb hangsúlyt kapott szereplő már eddig is ott élt vagy időközben odaköltözött), amely olyan, „mint egy kisváros” (TÉREY 2015; 153). A leszűkült élettér pedig még jobban megvilágítja az összeszövődött szálakat, így akik az előző műveket nem olvasták, lassan azok is rájöhetnek, hogy a többé-kevésbé külön szálakon bemutatott élettörténetek nagyon is kapcsolódnak egymáshoz. Alma elvált Donnertől, aki viszont újra összetalálkozik az Asztalizene ideje óta nem látott (hiszen teljesen megszakították egymással a kapcsolatot) egykori barátjával, Labancz Győzővel, kirajzolódnak az egykori protokollfőnök, Mátrai diplomata élete, a meggyilkolt miniszterelnök pedig egy olyan személy által öletik meg, aki szinte mindenkivel kapcsolatban áll a regényben. Ezért is tartom nagyon találónak Pogrányi Péter A Legkisebb Jégkorszakról írott kritikájának a címét, ami a Tiszatájban jelent meg: Reunion. Ugyanis a 2015-ös regényben az Asztalizene, aProtokoll és az Átkelés Budapesten kisebb-nagyobb szerepet betöltő figurái kapnak közel azonos jelentőségű figyelmet, megszakítva ezzel a Protokoll monoprotagonista narrációját. Térey János verses regényeit természetesen önálló műként is módunkban áll olvasni anélkül, hogy ismernénk a korábbi művek szereplőit, hiszen mind a Protokollban, mind A Legkisebb Jégkorszakban megkapjuk a szükséges információkat ahhoz, hogy kialakuljon bennünk Mátraiék vagy Labanczék világa. Ám azoknak, akik jártasak ebben a fikciós valóságban, mondhatni ebben a fiktív Budapestben, azoknak kitágul a regény narrációs tere, és olyan információkkal rendelkezhetnek, amely gazdagíthatja ezt a világot, az egyes szereplők identitását. Ha ebből az elemző perspektívából közelítünk az Átkelés Budapesten felé is, akkor hamar rájöhetünk arra, hogy az önmagukban is megálló, értelmezhető novellák nemcsak egymással kapcsolódnak össze, hanem szövevényes hálóvá összeállva A Legkisebb Jégkorszak karaktereinek a nagyregényből kimaradt történeteit hordozzák magukban. Így a három Térey-mű nemcsak külön-külön, hanem egybe is olvasható, ezzel egy komplex világot kialakítva, melynek, mint azt már az előadás elején jeleztem, Budapest a középpontja.

A Protokollban Mátrai Ágoston diplomata, egykori nagykövet, a Külügyminisztérium protokollfőnökének életébe nyerhetünk betekintést, akinek bár Budapesten van a székhelye, mégis több kiutazását követhetjük nyomon. A New Yorkba, Izraelbe vagy Skóciába tett utazások Mátrai számára nem új helyszínekre vezetnek, korábban járt már ezeken a tájakon, például Tel-Avivban három évig volt nagykövetségi attasé. Munkájából adódóan a külföldre való utazás minden esetben hivatalos út, így min-denképp pontos Balajthy Ágnes azon megállapítása, miszerint Mátrai „[m]ozgásához [...] nem rendelhetőek hozzá automatikusan azok az értékek, melyekkel például a romantika diskurzusa ruházta fel az utazás praxisát: az individuum szabadságigényéről, önazonosság-kereséséről, avagy saját határainak átlépéséről beszélni meglehetősen problematikus egy diplomáciai vizit esetében.” Mindeközben Mátrai egyik kiküldetése alkalmával sem tud szabadulni Budapesttől. A város és a szerelmek szorosan összekapcsolódnak Ágostonban. Tel-Avivban a tengerparton ülve is a magyar fővárosra, benne pedig Fruzsinára gondol. „A hullámokkal tölti idejét: / Széket tol a parti őrség elé, / S éjjel kábán lesi a víz színén / A partszegéllyel párhuzamosan, / rakétaként végigfutó taréjt, / Hermon-hegyi vörösborral kezében. / Elnyújtózik a hűlő homokon. / Agyában Pest. A Blaha Lujza tér. / A Jelen nevű kocsma. Fruzsina” (TÉREY 2010; 143). Oldalakkal később viszont Mátrai számvetést tart egykori nagy szerelme felett. Evelinre gondol, aki szakításuk és közös gyermekük elvetetése után feleségül megy egy talmudistához, és vallást vált. A felidézett nő már nem egyezik meg a jelenbeli nővel („Most Alizának hívják, úgy tudom. / Ha szembejönne... Meg se gondolom. / Haját lenyírta. Parókája van. / A harisnyája barna. A cipője / Lapos. Fekete kardigánt visel, / Mint itt mindegyik nő.”) Evelin elvesztésével, a Mátrai számára való idegenné válással párhuzamba vonható az, ahogy Ágoston számára a terek is olyan idegenné válnak, mint a teljes identitását megváltoztató nő. Az egykor boldogságot, nyugalmat jelentő utcák mára zavargások színterei. „És / Ahol mi... Evelinnel andalogtunk: / Ott nincs átjárás. Az utat elállták. / A torkolatban fekete csoport, / A sziluettjük sem gerjeszt bizalmat” (TÉREY 2010; 157).

A Protokollban érdemes még egy mikrokozmoszra figyelnünk, méghozzá a színház terére. Térey a felső középosztály egyfajta bírálatát adja, ahogyan a színházban megjelenő személyeket leírja. Mátraiék egy belvárosi premierre igyekeznek, ahol megjelenik Budapest színe-java. Ám legkevésbé sem a darab a fontos számukra (az leginkább a rendező közeli ismerőseit érdekli, akik rosszmájúan fogják kritizálni: „Benépesül, mert itt az ősz, kinyílik / A színház, ahová karitatív / Alapon járunk, én, te, ő, mi és ők, / Elnézni, ismeretlen ismerősünk / Hogy bűnözik rendezés ürügyén” [TÉREY 2010; 48]), hanem az, hogy kik és hogyan jelennek meg a bemutatón. „Mint szép arcok a műnyomó papíron, / Bulvárhasábon egy csokorba gyűjtve: / Itt tobzódik megint toutBudapest. »Üdvözlégy, akolmeleg beltenyészet! / Ti, premierpatkányok, és ti, minden / Kencével megkent premiercicák!«” (49.) Felcserélődik a tér jelentősége, már nem az számít, hogy mi történik a színpadon, hanem ki és hogyan viselkedik a nézőtéren. A színtér megkettőződik, egyszerre zajlik a színdarab, amit a rendező állított pódiumra, és zajlik egy társadalmi színjáték, aminek mindenki szeretne közösségileg és politikailag is megfelelni. Patrice Pavis szerint „nem tudjuk elkülöníteni a nézőt, mint egyént a közönségtől, mint kollektív szereplőtől”. Így a színházban megjelent nézők megjelenítik Budapest makrostruktúráját is.

2012 decemberében túrát rendeztek Szellemek a Svábhegyen címmel Budapesten (erre egyébként a mai napig lehet jelentkezni), amit a Magyar Narancs ekképp harangozott be: „Itt késztette megállásra a fogaskerekűt Jókai, itt volt ikervillatárs Eötvös József és Trefort Ágoston, itt szállásolta el magát a helyi hotelekbe Eichmann és az SS, itt laktak elkobzott villákban a Rákosi-rendszer káderei, itt működött az ÁVO tisztképzője, és itt avatott (úttörővasutat) a majdan itt vallatott Rajk…” A cikk szerint kortárs magyar írók Svábhegyet megidéző szövegeit is segítségül hívták a múltidézéshez, például Nádas Péter és Háy János szövegeit. Térey János A Legkisebb Jégkorszak című regénye olvasható ebből a perspektívából is: bár a történet a közeljövőben, 2019-ben játszódik, Labancz Győző úgynevezett migrének által mégis múltat idéz, pontosan ezeket a történelmi eseményeket, amelyeket a Magyar Narancs cikke is megemlít. A White Box egykori tulajdonosának rohamai erős fejfájással, látászavarral és zsibbadással kezdődnek, majd olyan jelenetek szemtanúja lesz, melyek régen, a múltban játszódhattak. Az első alkalommal Jókai Mórt látja a svábhegyi szőlőskertben. „A gyom verhetetlen szőlőhegy-nosztalgia! / Ó, hiszen itt van maga Jókai Mór is! [...] Villája nincs meg, a helyén funkcionalista hasábépület áll, / De maga az író itt dülleszt személyesen, / A vadregényes, teraszokkal tagolt majorban. [...] Jókai – akiről Győző tudta, civilben őstermelő / Etyeken – jelmezben ébredt újra, aranybojtos, / Bordó házikabátban, töröksapkában, / A vörös pelerines Laborfalvi Rózával karöltve” (TÉREY 2015; 102–103). A kép leírása nagyon ismerős, hiszen Jókairól készültek ehhez hasonló felvételek a villájában. Ezzel egy újabb mediális tér nyílik meg: feltételezhetjük, hogy Győző látta ezeket a felvételeket, a fotók pedig leírásként jelennek meg a regényben. Ám ahogyan Győző megéli a múltat, korántsem egyszerű visszaemlékezés egy régi fényképre. A migrén hatására Győző visszatér a múltba. Számára a tér mint alkalom nyújt lehetőséget arra, hogy felidézzen egy olyan múltat, amiben ő maga nem vehetett részt. Ha elfogadjuk a growing block universe teóriáját, miszerint csak múlt és jelen létezik, de jövő nem, így a múlt egyre csak nő, egyre több világ épül egymásra, ezáltal növekszik, akkor Győző tulajdonképpen megéli az átjárhatóságot a jelenből a múltba. A felidézett személyekkel való találkozást és a tereket úgy érzékeli, mintha a jelenben történnének. Győző, nevezzük így, bár nem ez lenne a pontos kifejezés: időutazását mindig valamilyen térbeli élmény indítja el. Először a Jókai-kert látványa repíti vissza a múltba, majd egy Eötvös utcai ház látványa, ahova gyerekkorában bejáratos volt, és az a hír járta a házról, hogy itt valamikor vallatások folytak (érdemes hozzáolvasni az Átkelés Budapesten idevágó novelláját, az Aki élő, zajjal jár címűt), majd egy látszólag semleges hely indítja el a rohamát. Azért látszólag, mivel a második világháború svábhegyi mészárlásainak és ütközeteinek java része jelöletlen maradt. Erről beszélget Mátrai Ágoston és Binder Gyula egyik találkozásuk során. „Pont erről a mellvédről tüzeltek, Gyuszikám, / A második nagy háborúban. Ennyi. / Nem tudtam, tényleg nem. Ennek semmi, / De semmi nyoma, igaz? Úgy van. Nulla emlék. / Abszolút jelöletlen” (TÉREY 2015; 289). Tehát Győző az előzetes történelmi tudása és műveltsége hatására figyel fel azokra a terekre, ahol éppen jár. Ezek hatására pedig újraéli a múlt egyes történéseit. Ezeknek az emlékeknek az átélése bár passzív, érzékelni viszont mindent érzékel. Szagokat érez, tisztán hall puskadörgést és beszélgetéseket, látja az eseményeket, az embereket. Emlékezéseire főképp az a jellemző, hogy nem tudja elválasztani egymástól a felidézett múltat és a jelent. „Győző hasogató fájdalmat érzett a koponyájában [...] Nézzétek csak, itt jön ez az orosz katona / – Mutatott a semmire –, úgy hívják, Vologya. A háború / bugyrából, keresztülszivárogva / Az ostromgyűrűn, mivel még lazaság van, / Géppisztollyal a nyakadban, kisfiam, / Egyenesen idetévedtél, pont ebbe a parkba... [...] Mi van, emberek, nem is tűnt fel senkinek?” (TÉREY 2015; 304–305) – kérdezi Győző volt feleségétől, valamint Mátrai Ágostontól és Fruzsinától. Mindenki megrökönyödik, és különböző drogokra és őrületre gyanakszanak, egyedül Mátrainak tűnik fel, hogy „A valóságot mondja, ez így történt. [...] Hölgyeim, egy budapesti látnok!” (TÉREY 2015; 305). Győző önmagát többször is időutazóként, médiumként definiálja. A regény végén nemcsak a párhuzamos múltakat, hanem a párhuzamos jelent is megéli. Radák meggyilkolásával egyidejűleg lázálmok gyötrik, melyben a „svábhegy kísértetei” jelennek meg, és ezekkel a szellemekkel játszódik le egy ugyanolyan bál, mint amilyenben a miniszterelnök részt vesz. Győző úgy érzi: „Kinyílik előttem valamilyen időkapu / Amin át a múltba vagy a jövőbe, / Vagy egy párhuzamos jelenbe röpülök” (TÉREY 2015; 189).

A kiragadott részek bemutatásával arra szerettem volna rámutatni, hogy míg a Protokollban inkább a valós terek és az azok nyomán keletkező emlékterek állnak a középpontban, addig A Legkisebb Jégkorszakban a valós terek mellett olyan fiktív terek is létrejönnek, melyek egyszerre hordozzák magukon a múlt és jelen eseményeit, mintegy szétválaszthatatlanul, egymásra épülve. Számos olyan mozzanat maradt még mindkét regényben, melyeknek elemzésére a dolgozatban nem került sor, viszont a későbbiekben érdemes lenne velük tovább foglalkozni.

KIADÁSOK

TÉREY János (2010): Protokoll. Magvető, Budapest

TÉREY János (2014): Átkelés Budapesten. Libri, Budapest

TÉREY János (2015): A Legkisebb Jégkorszak. Jelenkor, Pécs

IRODALOM

BALAJTHY Ágnes (2015): „Nem akarok mást, csak mozgást” – az utazástapasztalat színrevitele Térey János Protokoll című művében In Homo Viator: Tanulmányok az irodalom-, nyelv- és kultúratudományok köréből (szerk.: Mihály Vilma Irén, Pap Levente, Pieldner Judit, Tapodi Zsuzsa). Kolozsvár; Bukarest–Sepsiszentgyörgy, Erdélyi Múzeum Egyesület, RHT Kiadó, 266–278.

KOCSIS Lilla (2016): Térey map. Tiszatáj, 11. 112–113.

POGRÁNYI Péter (2016): Reunion. Tiszatáj, 11. 114–118.