Pozitív antiművészet

Lábadi Lénárd: Rólad ugye azt kell tudni, hogy köteteket illusztrálsz, folyóiratot dizájnolsz, Hegyesen a Dombos Visualt szervezed, de a nevedet Vajdaságban főként Rokon Ilonka révén ismerik az emberek. Mit kell tudni erről a projektről?

Vass Szabolcs: A TAKT témája körülbelül három évvel ezelőtt a giccs volt. Rokon Ilonka nem akkor született meg, de akkor kezdett el komolyabban foglalkoztatni a giccs témaköre. Ilonka az eddigi leghosszabb projektem, lassan két éve szerkesztem a Rokon Ilonka copyright-oldalt a Facebookon, és egy csomó ember ennek kapcsán ismeri a nevem. Körülbelül 2100 ember kedvelte már az oldalt, a bejegyzésekre körülbelül 200 lájk érkezik, és volt, hogy 6000-en látnak egy-egy képet. Arra is volt már példa, hogy megrendelést is küldtek nekem, mivel egy Rokon Ilonkát szerettek volna vinni születésnapi ajándékba. Küldtek egy képet, írtam rá valami idióta szöveget, és nagyon tetszett nekik.

Ezek társadalmi megfigyelések, szociálpatológiának is lehetne nevezni. Vajdasági jellegű, hétköznapi idézetek, amik rá vannak montázsolva egy giccses alapra, azzal a különbséggel, hogy míg a giccsnek nincs mondanivalója, addig ezeknek a képeknek van. Sokszor olyan weboldalakról merítettem, amiket főként az idősebb generációk részesítenek előnyben. Azokon az oldalakon, egy akadémista szemével nézve, nagymértékű dekadencia folyik. A szeretet ma már úgy jelenik meg a Facebookon, hogy az idős néni úgy kedveskedik a másik idős néninek, hogy összeállít egy montázst, vagy letölt valahonnan egy már meglévő képet, például „szép reggelt” felirattal. A szürke, egyhangú hétköznapok beszólásait örökíti meg, és nincs olyan ember Vajdaságban, aki ne használt volna már ehhez hasonló kifejezéseket. Az egésznek pedig abban rejlik a komikuma, hogy a Rokon Ilonka-szövegeket olvasva az emberek ráismernek a saját kijelentéseikre. Eleinte voltak kétségeim az ilyen minőségű művészi tevékenységgel kapcsolatban, mivel az újvidéki Művészeti Akadémiára járok, és ott a magas művészeti tevékenységünket értékelik. Ezek a képek pedig körülbelül napi húsz percet vesznek igénybe. Heti két-három új alkotás kerül fel az oldalra, ez mind attól függ, hogy mennyire jönnek az inspirációk a külvilág felől, és hogy milyen hangulatban vagyok. A szöveg és a vizualitás együttesen teremti meg Ilonka képeinek itteni atmoszféráját. Mindig ugyanazt a tipográfiát használom, a Rokon Ilonkát pedig mindig ferdén írom alá, mert észrevettem, hogy a giccses képeknél ez szinte mindig így történik. De egyébként nekem akkor a Rokon Ilonka-projekt teljesen megfelelt, mivel Erasmusszal a Pécsi Egyetemen töltöttem pár hónapot, és a cserediákprogram jóvoltából egy csomó eseményen részt vettem. Sem időm, sem műtermem nem volt, ahol komolyabb művészi tevékenységet folytathattam volna. Egyébként festhetném vagy rajzolhatnám is őket, de sokkal eredetibb, ha a Google képeiből vágom össze ezeket. Az angyalkák vagy a rózsák visszatérő elemek. Kezdetben gyakran feltettem a kérdést, hogy van-e értelme Rokon Ilonkát éltetni, de több elismert vajdasági képzőművésztől is kaptam pozitív visszajelzéseket, szóval ezek szerint mégis megérte. Nem tagadom, hogy Szerda Zsófi díjnyertes interjúja, a pécsi OTDK különdíja és a közelgő Rokon Ilonka-kötet Micimackó György előszavával is mind ösztönzően hatottak rám. Amit még ezzel az egésszel kapcsolatban nagyon fontos tudni, hogy senkit sem szeretnék kifigurázni, nincs ezekben a képekben semmilyen gúnyos, negatív töltet, vannak olyan képek, amik a szeretetről szólnak, csak szembesíteni akarom az embereket. Pozitív antiművészetet művelek.

L. L.: És benned, a te képzeletedben, milyen alakot ölt Rokon Ilonka személye?

V. Sz.: Az benne a trükk, hogy a név csak egy marketingfogás. Rövid, kompakt, könnyen megjegyezhető, barátságos. Emberi külsőt egyébként nem társítanék hozzá. Főként azért humoros, és azért szeretik az emberek, mert Rokon Ilonka mondataiban felismerik önmagukat. De ez tényleg egy olyan dolog, hogy mindenki használja. Hallgatom a testvéremet, vagy anyámat és a szomszédasszonyt, ahogy kávéznak, és közben spontán, megszokott reakciók jönnek ki belőlük.

L. L.: Az előbb említetted azt, hogy egy cserediákprogram keretén belül Pécsen is tanultál…

V. Sz.: 2016 áprilisában pályáztam meg, a program pedig szeptember elejétől január végéig tartott. Érdekes helyzet alakult ki, ugyanis amikor pályáztam, akkor az Újvidéki Egyetem abszolvense voltam, de egyébként lekéstem a pályázatot, és úgy küldtem e-mailben nekik, hogy ambiciózus vagyok, és szeretnék élni a lehetőséggel, amire ők azt válaszolták, hogy az egyetemi státuszomból kifolyólag nem vagyok jogosult az ösztöndíjra, de azért próbáljam meg. Hiányosan küldtem el a szükséges dokumentumokat, ugyanis szakoktatói ajánlást nem tudtam beszerezni, de mindennek ellenére egy hónappal később jeleztek, hogy engem vettek fel, szóval egy teljesen abszurd helyzet alakult ki. Szerettem volna beírni az újvidéki Művészeti Akadémia mesterképzését, de ez az ösztöndíjprogram miatt nem valósulhatott meg.

L. L.: Milyen hangulata volt a pécsi egyetemen töltött időnek az újvidéki akadémia után? Hogyan élted meg a programot? És hogyan viszonyultak ők egy itteni, kisebbségben élő magyar művészhez?

V. Sz.: Folyamatosan furcsa kérdéseket tettek fel. Egy ottani lány például azt kérdezte, hogy a mi életünket még mindig a háború élménye határozza-e meg, mert ő úgy hallotta, hogy a mi generációnknak is még mindig nagyon nehéz erről beszélni. De rácsodálkoztak arra is, hogy nálunk vannak hegyek, amikor a Fruška gorát emlegettem, hogy oda járunk túrázni.

L. L.: De azért valljuk be, hogy ezek a cserediákprogramok nem igazán a tanulásról szólnak, inkább a kultúracsere a lényeg…

V. Sz.: Ez szerintem is így van, és erről az ottani tanárok is hasonlóképpen vélekedtek. Több tanár is azt tanácsolta, hogy ne járjak be folyamatosan az előadásokra, inkább ismerkedjek a várossal, utazgassak Magyarország területén. Az aláírást ők mindenféleképpen megadták nekem, inkább arra ösztönöztek, hogy élvezzem az Erasmus adta lehetőségeket. Próbáltam megismerkedni ottani művészekkel, törekvésekkel, kiállításokon részt venni. A saját igényeim szerint akartam megélni az ott töltött hónapokat. Azt csináltam, hogy elmentem, és válogattam a nekem tetsző tantárgyak közül, mivel akkor itt az Akadémián csak két tantárgyam maradt, feleslegesen igazodtam volna az itteni tanmenethez. És egy csomó emberrel megismerkedhettem az egyetem által, németekkel, jordánokkal és libanoniakkal is.

L. L.: És a nemzetközi cserediákprogram előtt közel hat hónapot dolgoztál Amerikában is.

V. Sz.: A magyarországi tanulmányokkal ellentétben Amerikába egy cégen keresztül jutottam el. Egy bizonyos összeg ellenében munkát szereznek az egyetemistáknak, az én esetemben ez az összeg magasabb volt az átlagnál, mivel a lehetséges államok közül Alaszkát választottam, és így a repülőjegy is jóval drágább volt. Azért választottam Alaszkát, mert az ott töltött idő utolsó hónapjaiban utazgathattunk Amerika népszerűbb részein is. Két hetet töltöttünk el utazással, iszonyatosan drága volt úgy is, hogy mindenből a legolcsóbb változatot vettük, vagy használtuk fel. 
A McDonald’s volt a mindennapi kenyerünk. És azzal, hogy Alaszkát választottam, már többet láthattam, tapasztalhattam, mint mások, mivel oda nem nagyon akart utazni senki. Az elsődleges célom ezzel az volt, hogy fejlesszem az angoltudásom, aminek egyébként Pécsen is igen nagy hasznát vehettem, nemzetközi kapcsolatokat alakíthattam ki más emberekkel.

L. L.: Amerika és Pécs után újra Vajdaságban élsz, és könyveket illusztrálsz. Például Munk Artúr Bácskai lakodalom című kötetét is. Sikerült-e egy mai szemléletmód mentén kidolgozni a képanyagot?

V. Sz.: Virág Gábor egyébként először Herceg János Szikkadó földeken című kötetét ajánlotta a figyelmembe, elolvastam a szöveget, és később történt egy váltás, mivel az előbb említett Herceg-szöveg mellé Klájó Adrián Nagyapáti Kukac Péter-hommage-ai kerültek, én pedig a Munk-kötettel kezdtem el foglalkozni. A különböző fejezetek hangsúlyos jeleneteit akartam ábrázolni, azokat a részleteket rajzoltam meg, amik elindítottak valamit a képzeletemben. Az alföldi világot digitalizált munkákon keresztül ábrázoltam, a régit rengetegféleképpen fel lehet dolgozni. Végül a szereplők portréit rajzoltam meg, szappanopera-szerűen. Egy szerelmi történet alakult ki a regényben, amit a felmenők nem engedélyeztek, emiatt jött be a képbe a szappanopera-szerűség. Azt akartam elérni, hogy a szereplők, miközben az olvasók lapoznak a kötetben, kinézzenek a szövegből.

L. L.: Egy budapesti kirendeltségű francia lapnak is készítesz/készítettél karikatúrákat…

V. Sz.: A lehetőséget az Erasmus hozta magával, ugyanis a Pécsen töltött időszakban többször is ellátogattam Pestre, megnéztem Sinkovics Ede műtermét, és ő is ajánlott be. A lapnak egy grafikusra volt szüksége, aki illusztrációkkal és karikatúrákkal látja el a különböző világpolitikai eseményeket. Egy online működő lapról van szó, és a máshol.net címen fut. Egy párizsi házaspár keze alatt működnek a dolgok. Francia cikkek jelennek meg magyar fordításban, az én munkám pedig az, amint említettem is, hogy napi szinten illusztrálok egy-egy cikket. Azt vettem észre, hogy engem is építenek az irodalmi igénnyel megfogalmazott cikkek, és azért fizetnek, hogy rajzoljak, ami fantasztikus. Csak ebből a munkából nem lehetne megélni, de amikor dolgozom, akkor szerintem olyan órabért kapok, mint egész Kishegyesen senki.

L. L.: Újházi Adrienn-nek is feltettem a kérdést a tojásábrázolásokkal kapcsolatban, te honnan vezetted le ezt a motívumot?

V. Sz.: Adrienn-nek itt Újvidéken, nekem pedig Kishegyesen volt már kiállításunk, ami ezeket a munkákat prezentálta. Tervben van egy közös kiállítás is Adrienn-nel, ugyanis ebben az esetben nagyon izgalmas, hogy két művész hogy áll hozzá ugyanannak a motívumnak a feldolgozásához. Ő inkább törött tojásokat fest, én pedig az anyaggal is kísérletezem.

Visszatérve a tojás eredetéhez, egyik-másik munkámon már igen korán megjelent a tojás, de akkor még nem hangsúlyos szerepben. Negyedikes voltam, és úgy gondoltam, ideje, hogy belekezdjek egy nagyobb sorozat kivitelezésébe. Ehhez a tojás letisztult formáját használtam fel. Azért volt a számomra kiemelkedő a tojás mint forma, mert rengeteg kísérletezésre adott lehetőséget. Párhuzamosan készítettem akvarelleket és grafikákat ugyanarra a témára. A tojások az én esetemben pecsétszerűek. A képek a belsejükben alkalmazott szétvetülő színek és foltok miatt sem váltak absztrakttá, mert az alakzat révén mindvégig a figurális vonal mentén haladtam, bármi is történt a belső térben. A grafika esetében már nem tudtam elérni azokat a hatásokat, mint az akvarelltechnikával, hanem a kátrány anyagát próbáltam átélni, amivel az alapul szolgáló cink lemezeket kenjük le. A tojások belsejében elhelyezett szimbólumoknak pedig a kezdetleges, törzsi jellegét próbáltam hangsúlyozni. A tojások utáni, másik jelentősebb sorozat olyan maszkokból áll, amik úgy készültek, hogy egy szétszerelt motor alkatrészeit nyomtam bele az agyagba.

L. L.: Az interjú elején kiemeltem a hegyesi Dombos Visualt. Két éve szervezed a telepet, milyen témák köré épült eddig?

V. Sz.: Igen, eddig kétszer került megrendezésre a művésztelep, ezért csak két témát tudok felsorolni. A tavalyi a trash, azaz a szemét volt. Ez olyan szinten kötődött a fesztiválhoz, hogy előzőleg a Dombos Fest területén szeméttelep volt. De egyébként a trash kevésbé illett bele a fesztivál vizuális kinézetébe, mint a 2017-es téma, az organikus. Mert tulajdonképpen az egész zenei fesztivál képét is a dombok, a löszfal, az agyagfal fái képezik.

L. L.: Hogyan jött a lehetőség?

V. Sz.: Két évvel ezelőtt felvetődött a kérdés, hogy a Dombos Festnek nincs képzőművészeti része a zene és az irodalmi tábor mellett, ezért rögtönözve dobtam fel az ötletet Virág Gábornak, az irodalmi tábor szervezőjének, aki segített nekem megszervezni az első ilyen tábort. A képzőművészeti rész a fesztivál első napján kezdődik, és a meghívott művészek az adott témára próbálnak valamit összehozni. Az alkotásnak nem kell feltétlenül kötődnie a témához, teljesen mást is lehet csinálni. Ez a négy nap tulajdonképpen kevés egy komolyabb művészeti projekthez, mivel mindenki szólóban dolgozik a saját munkáján. Az elkészült munkákat pedig a fesztivál negyedik napján állítjuk ki.

L. L.: Kik azok a művészek, akik eddig részt vettek?

V. Sz.: Tavaly összesen öten voltunk, idén pedig már bővült a kör, kilenc főre. Pécsről, Újvidékről és Szabadkáról érkeztek a művészek: Raffai Ingrid, Szenti Lilla, Klájó Adrián, Melkovis Dorina, Bicskei Anikó, Szeredi Tamara, Újházi Adrienn és Varga Valentin.

L. L.: Az interjú végén kanyarodjunk vissza ismét Ilonkához. Van már terved Rokon Ilonka utánra is? Nagy sikert arattál vele, de a figyelmet néha az újításokkal lehet megtartani.

V. Sz.: Az Ilonkán túl? Ezt hogy értelmezzem? Egyéb projekt?

L. L.: Projekt.

V. Sz.: A projektet szerintem a végkimerülésig lehet vinni, addig, amíg már végképp rá nem unnak az emberek, és süllyesztőbe kerül. A Rokon Ilonka előtt sem volt tervem, hogy majd ezt csinálom, az jött magától, és bízok a sorsban és a véletlenben, hogy ugyanúgy jönni fog valami ezután is.