Hosszú

Hosszú

(Részlet)

ez a csípőd amit most megemelek mamám

hogy húzódik az idegszál a ledolgozott élet

könnyű testedet nehéz szívvel helyezem

egyik pontról a másikra és sose a fájdalommentesre

mert a húsig elkopott bőr mindenhogy fáj

saját magadnak vagy útban

és engem is bánt hogy ilyen magas vagyok

hogy muszáj lehajolnom hozzád

az ágy szintjén üvöltünk némán

a lepedők mint elfásult rabszolgák

alig győzik a sok ecetet mosást

alig győzi a torok a kiáltást befelé

meg kell mosnom a melleidet mamám

tudom hogy még sose láttam őket

lassan térdre ereszkedik a szégyen

eltörlünk minden eddigi rendszert

ebben a házban senki nem éhes

a füstölgő kéményünk is itthagy minket

egy ló néz be az ajtón önszántából jött ide

nagyokat fújtat királykék pokróccal takarom be

számolod a falatokat számolom a gyógyszert

hogy mikor kell menni a következő dobozért

porcelán ujjakkal cserélem a katétert

az aranyló tenger imbolyog a kezeim között

úgy félek hogy nagyon sokáig lesz magadban részed

___________________________

ülök az iszapos sötétben

várom a két órát hogy beadjam a gyógyszert

elkeserítően egyhangúak benned az éjszakák

nem hoznak javulást változást

félelmetesen keveset alszol csak bámulod a mennyezetet

egyszer rajtakaptalak amikor meg akartam nézni

hogy élsz-e még csak néztél választ keresve

az idő lassan kihúzgálja a cérnaszálakat a ruhámból

eltűnik majd a sok apró virág

valaki krizantémot nyom a kezembe

készüljek a temetésre

már nem kell félnem hogy leesel az ágyról

alapos és kidolgozott a bénulás

csak a szív ver kötelességből és félre

nem tudom nélkülem elképzelni a tengert

nem tudom nélküled elhinni az ágyat

ha valakit gyakran emlegetünk megjelenik

ezért szólítgatod folyton a halált

mamám nekem nincs tiszta fekete ruhám

versenyt futok a téllel hogy ki hal meg előbb

isten a nyakamba akasztotta a stopperórát

halljam a perceket az egyre erőtlenebb hörgéseket

a ló állva alszik a teraszon hátán a királykék takaróval

időnként belerúg az üvegbe rosszat álmodik

utána percekig remeg az átlátszó külvilág

oldalra fordulunk mamám hogy szellőzzön a seb

fáradhatatlanul beleragad a húsba a kötés

szinte teljesen beborít a tejút amit rád tekerek

de előtte belekiabálok a sebeidbe hogy

takarodjanak a burjánzó fehérvérsejtek

nincs bent a hallókészüléked a hangból semmi

nem jut el a kívánt helyre a rózsaszín negyedbe

___________________________

80 km/h-val a kórház felé

ennyi a megengedett sebesség a hiányba

minden kátyúnál felsikoltanak a szerveid

egyre jobban szorítom a kezed

az egyenletesebb részeknél megitatlak

próbálom elkapni a tekinteted

ami szalad a fákkal a kanyarokkal

látom benned a kérdést hogy ez az

utolsó utad-e

ha tudnál integetnél a tájnak

ha tudnám hogy ezt nem láthatod többé

felültetnélek és egész úton tartanálak

zavaros a szemed kékje mintha

felkavarták volna a kávézaccot

fél deci tengerben

fojtogat a félelmed és nem is értem

ezért imádkoztál hogy vége legyen

a kezedben a kulcs és most befalaznád

a kaput felszántatnád a kertet

hogy ne tudjanak róla hogy létezel

hátha kapsz még néhány évet

de emlékezz csak vissza azt mondtad

nem akarsz megélni több telet

ősz van most kell meghalni

ha meg akarod úszni a decembert

a királykék pokróc lobogása a szélben

időnként feltűnik az ablak tisztább szegletében

megállíthatatlanul fut utánunk a ló

ha látnád milyen szépen száll a sörénye

ha látnád a bánatot a szemünkben

a szívizmon kívül mindegyik fejlett

csak ezt az egyet nem edzettük erősre

hónapok óta kanalazom belőled a rossz sejteket

de mint háborús övezetben a családok

kapaszkodnak össze a szövetek

áttörhetetlen berlini fal húzódik

a holnap és közötted

már nem kellemetlen a köd ami ránk telepedett

hogy legyen még valami emberi a mélységben

mindig megfőzöm másnapra a krumplifőzeléket

___________________________