Valóságkép és történelmi reprezentáció

A fikció mint segélyszerkezet Aleida Assmann meglátása szerint egy „mintha játékos” nézőpontjából keletkezik, akinek hipotézisalkotása meghatározott feltételek mellett vonatkoztatható személyekre, tárgyakra és helyzetekre (ASSMANN 1996; 125).  Ez az elbeszélői és szemlélődési pozíció elsősorban a mimetikus, interpretáló leképzés redukciójára vonatkozik. Ugyanakkor, ha a „mintha” szubjektumhoz kötődő perspektívát mint a biografikus és a narratív én közötti határállapotból való szemlélődést a kisebbségi irodalom diskurzusában tárgyaljuk, újraértelmeződik a fogalom. Deleuze és Guattari vizsgálódásaiban a kafkai szubjektum pozícióját betöltő „mintha ember” (DELEUZE–GUATTARI 2009; 46) által jelölt szituáció kapcsán írja Végel László, hogy „nomádja vagy az anyanyelvednek, ezért lettél kényszerűségből független” (VÉGEL 2003b; 72). Egy olyan fikcióképző látás- és elbeszélésmódról van szó, ami soha nem egy stabil, szavakkal vagy képekkel megragadható szubjektív állapot, hanem mindig csak leendés, egy szétszóródási folyamat, az én-elbeszélő szubjektum mássá, idegenné, kívülállóvá válása. Ezt az alapállást Végel az „újvidékiségével” írja tovább és a peremregény diskurzusával bővíti ki a kisebbségi beszédmód szerint formálódó regénytérre, időfolyamra, központokra és peremvidékre bomló fiktív struktúrát, amelyben a nomád identitás fattyú-létté hatványozódik. A fikcióképző aktus Végel regényirodalmában elsősorban az író esszéiből és naplóbejegyzéseiből kiolvasható hiány- és idegenségtapasztalathoz kötődik, amely a nyelvhez, a kultúrához és a térhez való viszonyulásban jut kifejezésre. Ennek a valóságlátásnak és a képzeletbe menekülő magatartásnak a diskurzusához kapcsolódik a címben jelölt Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regény, amelyben a történelem és a hatalom rendszere kerül szembeállításra a jelenvalóságot interpretáló látásmódot és az individualitást megteremtő lehetséges formákkal. A derridai ipszeitást megelőző „képes vagyok” stádiumában (DERRIDA 2005; 28) vesződő „szlemilség” adódik hozzá a közép-kelet- európai marginalitás perem-diskurzusához.  A kívülálló, a saját hazájában idegen, a másság, a kisebbségi identitás, illetve az elfogadni kényszerülő magatartás jelentésmezőjében ismerhető fel ez az ön-identifikálhatatlanságot jelző forma, ami az én kimondására való képességet lehetetleníti el.

A Deleuze- és Guattari-féle deterritorizáció és reterritorizáció a történelmi alakulások lenyomatát magukban hordó objektumoknak minősülő helyeket jelölő nevek szemantikai hálóját a referenciatér nyelvéig és azon túl, mitikus szintekig terjeszti ki. Az előbbi réteg Végel esszé- és prózanyelvét illetően körülhatárolható a lokálpatrióta értelmiségi-kritikai diskurzus kereteivel, ami a peremléti én-kimondás egyetlen lehetséges nyelve. Viszont az utóbbi, a nyelvi modell mitikus szintje olyan nyelvi-poétikai kiterjesztésként jelentkezik, amely a fantazmáknak a peremléti diskurzusba való bevonását feltételezi: „A kelet-közép-européer legnagyobb kísértete a mítoszokba burkolódzó valóság. A történelem legegyszerűbb tényei kataklizmákra emlékeztettek, ezért ebben a világban a fantasztikum természetes talajra talált” (VÉGEL 2003c; 52). Ez a természetesség mellérendelő funkcióba helyezi a fantazmatikus elemeket a kívülálló pozícióból kiinduló észleléssel. A felvázolt mozzanatok mentén konstruálódó Végel-féle reprezentációban „a valóságon túl feltünedező térhiány” (VÉGEL 2002) meghaladása céljából konstruált, a hiányt betöltő fantazmatikus tér mint mitopolitikai képződmény olyan funkciót tölt be, mint az én-azonosság társadalmi diskurzuson belüli kimondhatatlanságán való túllépés. Olyan határátlépés vágyaként értelmezhetjük ezt a folyamatot, ami az önmagát térbeli, nyelvi és kulturális határok közötti vákuum-egzisztenciában elgondoló alany transzgressziójaként értelmezhető. Ilyen jellegű képzeletbeli térkép megteremtése mint az emlékezet fikcionalizálása egy olyan imaginárius ellen-diskurzusba való helyezkedésként értelmezhető, ami Birgit Neumann szerint a „marginális pozícióba szorultnak”  a felerősödését szolgálhatja (NEUMANN 2010; 341). A peremre kényszeredett egyén számára egyedüli lehetőségként fennmaradt örökös monológot mint a valóság erkölcsi értékelésének igényéhez szorosan kötődő, tényekre építő történetelbeszélő és fikcionáló narrativitást (WHITE 1997; 125) teszi lehetővé. Végel úgy fogalmazza meg ezt a gondolatmenetet, hogy az országok, nyelvek, kultúrák között kirajzolódó vákuumba szorult „symposionok világában a Diskurzus lesz az egyetlen szereplő. Olyan mértékben, hogy elnyomja, terrorizálja az embert” (VÉGEL 2002). Minthogy a képzelet visszacsatolódik a megnyilatkozó alanyra, „tőrbe csal, a szöveg segítségével visszaterel a valóságba, ravasz koldusként attól kér alamizsnát, akit kifosztott” (VÉGEL 2003a; 113).

Végel A képzelet veresége című esszéjében elmélkedik a hatalom diskurzusában való benne-létről, ebből eredően a szöveg és a narrativitás kontextust alakító jellegéről: „A hatalom veled öregedett meg, nem hivalkodik többé régi erényeivel, melyekről elkeseredett vitákat folytattál vele. [...] Nézitek egymás ráncait, egymásnak háttal állva, egy fiktív regény tükörrendszerében. Ő tudja, hogy minden szöveg végül is a birtokába kerül, előbb vagy utóbb a hatalom érdekeit szolgálja. A tiéd is” (VÉGEL 2003a; 109). A fentebb idézett, irodalmi reprezentációhoz kötődő Neumann-meglátások alapján az időstruktúra, a medialitás, a perspektívák struktúrája nem transzhisztorikus állandók, hanem történelmileg variálható stratégiák, amelyeket interpretatív mintákként használhatjuk fel speciális vagy partikuláris kontextusok  (NEUMANN 2010; 340) és a fikció nyelvét övező történetiség vizsgálatára. A jelen dolgozatban tárgyalt regény a gyarmatosító erők által uralt hatalmi diskurzustól mindenkor eltávolodó és ugyanakkor belőle kényszeredetten részesedő, individualitást nélkülöző alanyiságot tárgyaló esszék, regények, naplóbejegyzések hagyományát szélesíti ki. A társadalmi valóság és az írói imaginárius szövegtér reflexivitása közötti korrelációk merülnek fel az átmenetiséget és a határállapotot fokozó műfaji hibriditással, szövegközi kapcsolatokkal, átjárásokkal. A mű témája a mindenkori hatalom mint az én-t meghatározó Másik tükrében formálódó kisebbségi identitás, formateremtő elve pedig ebből a tükörjátékból, a referenciális tér és idő összefüggéshálójában játszódó események részben családtörténetté és részben történelmi regénnyé formálása. A Faust-történetet interpretáló Schlemihl Péter különös története című Adelbert von Chamisso-mű árnyéktalanság-állapotának továbbírására utaló regénycím egy időben a hatalmi diskurzuson belül kényszerűen elfoglalt ún. „outsider-fausti” (VÉGEL 1988) alapállás Lukács György-féle elgondolására is visszacsatolható. Eszerint a forradalmi idők nem igénylik az öntudatos Faustot, „így a valóság lesz fausti, nem az ember”, aminek az értelmiségi outsider-Faust tudatosan rendeli alá magát.  E valóságeszmény szerint „nem a szellem, hanem a történelem menetiránya a fontos” (VÉGEL 1988; 35). A kívülállás kérdését felvető formák között reprezentálódó zsidó sors mint másság Végel írásaiban a szo­ci­a­lis­ta kor­szak kí­sér­le­ti nem­ze­dé­kéhez tartozó két író, Danilo Kiš és Filip David mint a „szó­fo­ga­dó lá­za­dókkal” szemben álló marginális (VÉGEL 2015) magatartását tükrözi. A regény utalásainak ilyen jellegű értelmezése alapján a kisebbségi formák párhuzamára helyeződik a hangsúly a zsidóság lokális történeti reprezentációja helyett. Utóbb említett szerző nevéhez kapcsolódik az alternatívanélküliség ténymegállapítása (VÉGEL 2015). Ezt az állapotot tükrözi a vizsgált regény jelenbeli állapotot reprezentáló valóságképe, amelyben nincs olyan hipotetikus alternatíva, amilyen az egymást menetrendszerűen váltogató történelmi nagy narratívákban még létezett.

A fentiekben idézett „savanyúkáposzta-szagú buszok” magukban hordozzák a kimozdulás viszontagságait, a mindenkori idegenség-érzést, a Végel-féle utazás-narratíva lehetséges identifikációs és valóságlátási alakzatait. Továbbá a buszozás egy történelmi-episztemológiai folyamat jelenbeli mozzanataként is értelmeződik. Az országhatárokon mint a közép-európai polgár mindenkori „rögeszméjén és traumáján” (VÉGEL 2002) való átjárást mint a meghaladás egyik lehetséges formáját a közlekedési viszonyok képszerűsítik. Elsősorban Bécs és Budapest mint monarchikus központok Újvidékhez mint peremvidékhez viszonyított relációja hangsúlyos. Ezen a térképen rajzolódik ki Szabadka mint porfészek, Palics mint a Monarchia idejében divatos fürdőhely, Szeged mint a térbeli határokon való túllépési lehetőség és a Budapesthez való fokozott közeledés illúziója. A történelmi reprezentáció kronologikus narrativitásából következik a felsorolt terek közötti távolságon mozgó, mindenkor átalakulásban levő közlekedési viszonyok ábrázolásának a heideggeri értelemben vett technikával mint technével való kapcsolódása, amely lényegileg tartozik a megismeréshez, nem csak az eszköze ,„felvilágít minket” mint „felvilágosító” (HEIDEGGER 2004).  A fentebb vázolt foucault-i heterokrónia megteremtése mellett, a meglévő elbeszélések megírását ellehetetlenítő idő és tér között fennálló ellentét kibékítését szolgálja a technicizálódáshoz igazodó megismerés reprezentációja. A gépjárművel való bécsi utazások által betöltött, a monarchikus térbeli viszonyokat szimbolizáló funkción túllép a biciklizés-narratíva, amely már egy imaginárius térben való áthelyeződést, valóság-meghaladást tükröz. A közlekedés mellett a médiumok megjelenése és a megkettőződő valóságlátás érzékeltetése szintén kifejezésre jut. A nagy történelmi, hatalmi és ideológiai rendszerek váltakozása mentén jelentkező episztemológia törések szintjén érvényesül: „Kíváncsiak, hogy milyen volt a harctéren, amiről csak a médiából tájékozódtak” (VÉGEL 2015; 18).

A szavak jelentését a tér belső tulajdonságaiként meghatározó gondolkodás alapján a fiktív szövegvilág az aktuális társadalmi diskurzussal átitatja a valós tér elemeit. A haza ideája, így az adott, országhatárok által behatárolt térben való lét kiegyenlítődik a gyarmatosító hatalmi kontextusán belül létezővel. Ennek az alapja, hogy a narrativitás létrejöttét elsődlegesen az én azonosságának a társadalmi rendben mint a „vendégszeretet és az ellenségesség testében” (DERRIDA 2005; 28) való kimondhatósága feltételezi. Az én-kimondás mint egy nemzet vagy ország ideájába beletartozó állampolgárként való önmeghatározás lehetőségének térhez való kötöttségét a következő kérdésekkel veti fel a regény: „Hol a haza? Mit jelent az a szó, hogy haza? [...] [H]ol az egyik hazának, hol a másiknak készítettem a címereit” (VÉGEL 2015; 38). A jelentés elvesztése és esetleges újbóli megtalálása a saját nyelvben való idegenséget, az állampolgári azonosság állandó keresését, újbóli megtalálását eredményezi. A kényszerítő erővel bíró gyarmatosító kultúra kolonizációja során teremtett változásokba való beletörődés pedig a szubjektivitás formációjának az ellehetetlenülését és a közösség illúziójába való transzformációt alapozza meg.

A társadalmi képződményekben, terekben, objektumokban objektivi­zálható többségi identitás a nagy történeti narratívákhoz igazodik, amelyek folytonos átalakulása szintén episztemológiai törést idéz elő az újvidéki lakosságnak mint hermeneutikai közösségnek a megismerésében. A korszakhatárokon való ki- és belépéshez igazodik a megismerés: Monarchia-tudat és posztmonarchikus létérzés, balkáni eredet, jugoszláv, majd posztjugoszláv azonosság között mozgó önazonosságban jut kifejezésre. Tárgyi viszonylatban a diktátorok portréjainak váltogatása, a dinár és a pengő váltakozása, a megújuló címerek öntése jelent kronológiai határt. Nyelvi szinten a himnuszok és nemzeti szólamok éneklése, a hatalom diskurzusából eredő frázisok, idiómak állandó cserélődéséhez kötődő viszonyulás jelenti a társadalmi diskurzust mint a valóság minden formáját meghatározó a priori rendet feltérképező megismerést. A váltakozó eszmerendszer alapján összeálló uralkodó rétegekben elkülönülő intézményes és individuális, intellektuális és végrehajtó hatalmi formák, illetve a konszolidációt jelentő rituálék, aktusok részletesen reprezentáltak a regény történeteiben. Váltakozásuk kimutatja a mikroszinten végbemenő átalakulásokat (nyelvhez és etnikumhoz kötődő attribútumok), állandókat (társadalmi osztály) és a totalizálódás érzékelési formáit (álmok, képzelgések).

KIADÁS

VÉGEL László (2015): Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Noran Libro, Budapest

IRODALOM

ASSMANN, Aleida (1996): A fikció elismerése. Literatura 2. 119–126.

DELEUZE, Gilles–GUATTARI, Félix (2009): Mi a kisebbségi irodalom? = KAFKA. A kisebbségi irodalomért. Qadmon Kiadó, Budapest, 33–57.

DERRIDA, Jacques (2005): A másik egynyelvűsége. Jelenkor Kiadó, Pécs

FOUCAULT, Michel (2000): Eltérő helyek = Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen, 147–157.

GYÁNI Gábor (2000): Kollektív emlékezet és nemzeti identitás = Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Budapest, 81–95.

HEIDEGGER, Martin (2004): Kérdés a technika nyomán = Tillmann J. A. (szerk.): A későújkor józansága II. Göncöl Kiadó, Budapest, 111–133.

KOVÁCS Krisztina (2016): „az új világ egy jól menő bordély”. Tiszatáj 1. 106–108.

NEUMANN, Birgit (2010): The Literary Representation of Memory = Erll, Astrid–Nünning, Ansgar (szerk.): A Companion to Cultural Memory Studies. Walter de Gruyter, Berlin, 333–345.

VÉGEL László (1988): A rejtőzködő fausti pszichogram = Ábrahám kése. Forum, Újvidék, 29–40.

VÉGEL László (2000): A Dornstädter cukrászda. Közép-európai nosztalgiák = Peremvidéki élet. Forum, Újvidék, 79–82.

VÉGEL László (2003a): A képzelet veresége = Hontalan esszék. Jelenkor, Pécs, 106–116.

VÉGEL László (2003b): A marginalitás dicsérete = Hontalan esszék. Jelenkor, Pécs, 65–73.

VÉGEL László (2003c): Képzeletbeli térkép = Hontalan esszék. Jelenkor, Pécs, 51–58.

VÉGEL László (2015): Optimizmus és elvándorlás. Mozgó Világ 2. Link

VÉGEL László (2002): Peremregény, fattyúregény. Forrás 6. Link