„Hát, most ők jönnek, nem lesz könnyű”

A rendszerváltó narratív célkitűzéseit illetően érezhető a Kerékgyártó-regényvilág egységesítésére irányuló törekvés. A téma leginkább az író első regényéig (Vagyonregény) nyúlik vissza, minthogy a rendszerváltás jelentené a kortárs magyar történetírás alappillérét, amelyhez viszonyítva időben előre- és hátratekinthetünk. Továbbá egyéb Kerékgyártó-történetek szereplői is ritkán tapasztalható könnyedséggel lépnek be Vidra Milán világába. A Vidra család krónikái nehezednek a cselekményre, amikor a kéregetővé lett rokon, Vidra Zsolt, a Rükverc című regény főszereplője, a visszaélések és a kizsákmányolások társadalomrajzával egészíti ki a történetet. Az említésre kerülő nagyapa, Trüffel Milán pedig az erkölcsöket és a törvényeket egyéni haszna szerint értelmező világszemléletét emeli át a többi regényhez képest radikálisan elkülönülő Monarchia-történetéből. Amennyiben a gazdasági jelenképet ábrázoló Rükverc történetmesélésének egyik erényeként vonhattuk le, hogy az életet és halált alapjaiban meghatározó vagyon(talanodásról), a végső állapottól fokozatosan távolodó narrációval lehet ok és okozatot felbontó szerkezetű, a bontással e viszony rétegzettségét előtérbe állító regényt írni, akkor A rendszerváltó alapján az ideológiai rendszerek és korszakok metszete a legsokoldalúbban mozaikszerűségükben ragadható meg. A váltás előtti és utáni rendszer rajzolódik ki, ahogy az alcímek mozgásba hozzák ezt az időbeli egymásra vonatkoztatást, kettősséget. Ily módon épp ez a nagy, átfogó rendszerben való gondolkodás, és a látszatnarratívákon alapuló diskurzus helyére lépő lehetséges rendszerszerű reprezentáció mutatkozik meg a szövegben. A rendszerváltás eseménye tengelyként jelenik meg az első fejezetben, az elbeszélt történések időbeli felcserélhetősége a posztideológiák felvilágosult, korát teljes intenzitással megélő és arra reflektáló főhősének tudatát és logikáját tükrözi. Minthogy nem fogalmazódik meg előzetesen elvárás önmagával és a politikai diskurzust lepelként működtető környezetével szemben, hasonlóan nincs utólagos tettbeli vagy meggyőződésbeli önigazolás, csak mindenkori érvényesülésre való törekvés, végül a hatalmi gépezet logikája szerinti kafkai, meglehetősen irodalmias beteljesülés.

Az író személye, a gazdag élettapasztalatából táplálkozó tényanyag (illetve esetleges önéletrajzi vonatkozások) és a fikció közötti távolság határainak tényirodalmi törékenysége számos esetben megmutatkozik. Például amikor az alcím szerint 23 évvel a rendszerváltás után kapcsolódik be az elbeszélés Vidra életébe, és az ellenzék látszatfunkciója a beszélgetés tárgya, valamelyest átlép a szöveg a politikafilozófia területére, illetve néhány bekezdés erejéig ilyen jellegű elemzés kerül bele a szövegbe. Az említett jelenetben a valós nevén kerül említésre az „orosz spin doktor” (173), aki a nagy narratívák utáni kis ideológiákra (éreztetvén Lyotard Posztmodern állapotának a még mindig tartó érvényességét) és másodvalóságra, a politikai élet és közbeszéd szimulációjára, a párthovatartozás látszatjellegére építi fel a diskurzust. Tehát homályosság vagy allegorikusság helyett sokszor a rámutatás eszköze, a kész válasz mutatkozik meg. Az említett példa kapcsán fogalmazódik meg a regény egyik lényeges kérdése, hogy ha tényleg kizárólag látszólagos, szimulatív közéletről, politikai és ellenzéki diskurzusról beszélhetünk, körvonalazódhat-e narratíva, melyre alapozhatna az irodalom (ez esetben mint szociálisan érzékeny értelmiségi megszólalási lehetőség), vagy a hatalom testéből kinövő ellendiskurzus éppoly hamis, mint a gazdateste? Alighanem egyebek mellett az ilyen problematikus, logikailag és tényszerűen felépíthetetlen érvelési rendszer megteremtésének a szükségszerűségéből következik a hiánypótló fikció bevonásának a megkerülhetetlensége és az író mondanivalójának a regényessé kovácsolása. Mindeközben kötetlenebb tér nyílik meg az etikai és lélektani dimenziók érintésére, illetve a hétköznapi, az intellektualitás és groteszk beszédmódot egyesítő dialógusok felépítésére.

A szöveg alapján a helyi történések kelet-európai meghatározottsága, ezen a térbeli alapon nyugvó nemzeti identifikációra épülő beszédmód érvényessége a történet idejében örök érvényű, illetve a jövőben sem látszik megkopni. Vidra Milán is „csak olyan közép-kelet-európai, fékezett habzású hedonizmust” (151) él. Ezt a hedonizmust, valamint átfogóan a regény motivikus eszköztárát illetően egy domináns terület az eddigiekben érintetlen maradt, a történelem azon rétege, „ami talán világszínvonalon működött Európa perifériáján is” (151). Kerékgyártó, miközben a hatalmi rendet szűkített rétegekben, érdekalapon szerveződő családdá vagy maffiá­vá avanzsált körökben gondolja el, az „örvény legmélyét” (45) az ősi bacchanáliákra és kommunákra épülő hagyományos modell szerint ábrázolja. Ily módon a háttérhatalmi apparátus legbelsőbb szintjéig való eljutásban menetrendszerűen tűnik fel az ideológiát, pártot, jobb- és baloldalt meghaladó paktumokat, a törvény obszcenitását, a háttérben meghúzódó politikai erők pornográfiáját, a maszkulinitás demonstrációját, a férfiuralom kikezdhetetlenségét és a hatalmi rend testébe való befogadás perverz, kisajátító játékait, rituálészerűségét mozgató motívumok egy-egy darabja. A rendszerváltás lényegi vonása ezek alapján kimerül abban, hogy a régi narratív mintára erőszakosan rátelepszik az új ideológiai szótár. Vidra nézőpontjából a sorok közötti olvasás első lépése a szemle, amit a megértés követ, majd önként a részévé válik a régi és az új közötti űrt betöltő kísérteties cselekménysorozatnak, tehát megérkezik az „új politikai osztályba” (45). E gépezet, „a hatalomnak ez a különös, bódító robbanóelegye” (45) kicsinyített másolatban jelenik meg a regény börtönfejezetében, amely a történetben megfogalmazódó életfilozófián nyugvó behódolás eseményének a leegyszerűsített változatát érvényesíti: „Aki kurvának áll, annak néha baszni is kell” (30) – hangzik el egyik alkalommal az annyira mégsem újszerű, ugyanakkor örökzöld életbölcselet.

Vidra Milán egy önmagát sztoikusként meghatározó („a jó a sajátja, míg a bűne a koré, mely szülte őt!” [178]), és a hatalomnak való önkiszolgáltatást e létfilozófia szerint elfogadó, a kései Kádár-korszakban szocializálódó, de lényegében posztszocialista, Istent nem kereső, ezért nem is találó „oktalan és boldogtalan” (139) regényhős. Lényeges jellemzője, hogy értelmiségi, aki e gépezetet, annak szerves részeként, a mélyrétegeiben értelmezi, és végig emberformáló tanári vagy tanácsadói szerepet tölt be. Az értelmiségi szerepkör témája kapcsán bizonyos értelemben igazolást nyerhet a Vidra-féle közéleti alapállás és viselkedésforma (politikai nézetet helyettesítő „életszemlélet” [74]), mivel a történet talán azt sugallja, hogy az értelmes, művelt és tájékozott háttérszereplők által befolyásolt reformszocialista időszak ebből a nézetből értékkel bír, amely a váltás után lassan, de biztosan leépül. Még akkor is, ha a regény cselekményében úgy tűnik, hogy az egyetemi filozófiaoktatás manipulálása (konkrétan a Kádár-korszak oktatási kánonja szerint az idealista tanok kizárása vagy ferdítése) arra mutat rá, hogy a megszerezhető eszmetörténeti tudásanyag szűrése, így a metafizikai tételeken alapuló érvelések, amelyen az egyéni meggyőződések és cselekedetek nyugszanak, csak a kor romlott, korrupt logikáját tükrözik.