A címzett: Bori Imre

Bori Imre (1929–2004) a magyar irodalmi modernség egyik kiemelkedő kutatója, irodalomtörténet-íróként, délszláv–magyar kapcsolatokkal foglalkozó irodalomtudósként, szerkesztőként, egyetemi tanárként és tankönyvíróként egyaránt megkerülhetetlen alakja a vajdasági magyar irodalomnak. Szerteágazó szakmai érdeklődésének és kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően évtizedekig térségünk literátor-kulcsfigurája volt, s mint ilyen, tevékenységét számos vita kísérte, munkásságának összefogó elemzése azonban még várat magára. Ehhez nyújthat kiindulópontot az a hamarosan megjelenő kötet, amely az 1951 és 1989 között Bori Imréhez címzett levelek a család által közreadott, szemelvényes gyűjteményét tartalmazza. Egy ilyen fontosságú és méretű anyag összeállítása általában szerkesztőcsoportok felelőssége, ez esetben a szöveggondozást a kritikai kiadás igényével Herédi Károly, Ferencz Fehér Dorottya, Mikuska Judit, Penovác Sára és Rizsányi Attila végezték.

A levelek mind személyességük fokát, mind tartalmukat tekintve igen széles skálán mozognak, a levelezés mégsem nevezhető döntően magánjellegűnek, hiszen egy olyan kivételes pályát követ nyomon, amely a legelejétől jelentős beágyazottságot mutatott az irodalmi életben. A most nyilvánosságra hozott szövegmutatvány éppen erről a talán kevésbé ismert időszakról, az ötvenes évek első feléről és közepéről tár elénk hiteles képet. Kibontakoznak belőle az 1950 áprilisában megjelent Híddal fellépő fiatal irodalmároknak a dogmatikusan marxista esztétikával ellentétes nézetei, az aktuálpolitikai és kulturális történésekre adott reakcióik és értelmiségi útkeresésük lassan elkülönülő kezdeti fázisai. A levelezés azonban nemcsak kortörténeti dokumentumként izgalmas olvasmány, hanem a vajdasági irodalomtörténet „láthatatlan” fejlődésregényeként is nagy érdeklődésre tarthat számot.