A mulandó már mögöttünk van

Mindössze arra szorítkozik a mondandóm, hogy kijelentsem, szerényen, hiszen ehhez az alkalomhoz így illik, ez a megfontoltság, kimértség, zoknimon ünnepélyesen kandikál ki a nagylábujjam, a szavaim pedig, a szavaim mintha patikamérlegen állnának, sem több, sem kevesebb, a mérleg nyelve nem leng ki, az ellensúly pontosan annyi, mint amennyit az oldalára vésett szám ígér, semmi csalás, amelyhez hozzászokhattál, s talán már várnád is, a mérleg serpenyőjének befolyásolása, hókuszpókusz, mondom, semmi. Az egyik serpenyőben a szavaim, a másikban az ellensúly, mondjuk az ellensúly az a.

Most úgy tűnik, mindezek megkerülhetetlenné válnak. Lehet, hogy éppen emiatt, mégis szerencsésebb volna már most lejátszani a meccset a mérleggel és a súlyokkal, s aztán elfelejteni az egészet. Micsoda megkönnyebbülés lenne! Egyszersmind a nehézkedés törvényeit is nyomban hozzávehetnénk a problémához, hogy lássuk, mégis milyen erők mozognak itt. Már ha egyáltalán mozognak. Állítólag tágulunk. Nem mindig tűnik így. Észrevétlenül megfordulhatott a dolog. Túljutottunk egy ponton, korszakon, hullámhegyen, nevezzétek, ahogy akarjátok, olyan volt, amilyen, most nem ez a fontos, mindenesetre a nagy erőfeszítésünk közben ellankadtunk. Rajtunk kívül esik már a tágulás. Megfeledkezett rólunk, ott hagyott félúton vagy negyedúton vagy már a kezdetek kezdetén. Vigasztalóan lapogatja meg a vállunkat. Föl a fejjel, majd legközelebb. Bárkivel megtörténhet. Nehéz a csúcson kezdeni. De mondok mást. Lehet, hogy éppen fordítva áll a dolog. Mi tágulunk ugyan, át a csillagokon és szupernóvákon, bele a csillagködökbe és galaxisokba, együtt az egész univerzális hóbelevanccal, de ez már senkit sem érdekel. Más divat járja. Nebulák? Plejádok?! Minek ez a nagy hajcihő? Segítettek rajtunk valaha is, teszem azt, a kvazárok? Maradj inkább a fenekeden. A fotel bár kényelmes. Gravitálásunk kielégítő. Ha pirkad, könnyen megláthatjuk az Alfa Centaurit. Még nem pirkad. Vagy már megvirradt. Ez azonban akkor sem tántorít el a szándékunktól, hogy azt mondjuk.

Az ellensúly a zoknink. Negyvenhatos, szutykos. Valaha talán fehér volt. Vagy fekete. Most a kettő közt található félúton. Jobbra nézelődik, semmi, balra nézelődik, ott is semmi. Senki nem jár már erre. Az út mellett fa áll, mondjuk akácfa. Esetleg szentjánoskenyérfa. Ennek a termései, a barna hüvelyek mellé kellene akasztani, hadd szellőzzön. Akkor talán a színére is rájönnénk. Viszonyítás kérdése. Hacsak nem esik, hacsak nem havazik. Ha nem érett le a szentjánoskenyér. Ha mégis akác. A szellőzés mindenesetre ráférne.

De hadd kezdjem újra, nem ide akartam kilyukadni.

Mindössze azt szeretném elmondani, szordínós hanggal, ahogyan ezúttal beszélnünk egyedül lehetséges, a fejünket mégis büszkén felemelve kissé, a tekintetünk csillog, gerincünk egyenes, a csigolyák, a derekunk, derekunk mindenesetre van, derekasak vagyunk, de ne veszítsük el a fonalat ismét, könnyű szójátékok hintalovára ne üljünk föl, csak a lényeget, a lényegre szorítkozzunk, szeretném elmondani tehát, mert nem hallgathatok többé, sokáig éltünk hallgatásban úgyis, de most elég, most betelt a pohár, most aztán majd meghalljátok!, a fenébe a szordínóval, de még mennyire!, –

– most aztán majd kitálalok, s nem fog tetszeni nektek, de nem ám!, befoghatjátok a fületeket, elfordulhattok, a párnába fúrhatjátok a fejeteket, hangosabbra állíthatjátok a híradót, bekapcsolhatjátok a porszívót, a mosógépet, a páraelszívót, külön-külön és egyesével, zajonghattok bátran vagy éppen reszketve kezetekben az elektromos fogkefével, az elektromos szeletelővel, a habverővel, villanyborotvával, brrr, brrr!, magatokra zárhatjátok a kaput, bereteszelhetitek, ráfordíthatjátok a kallantyút, elhúzhatjátok a reteszt, leláncolhatjátok az ajtót, beüzemelhetitek a riasztót, de én akkor is folytatom, bizony ám, innen aztán nem lesz megállás, sikonghattok ahogy akartok, könyöröghettek, hogy hagyjam abba, térden állva rimánkodhattok, megtéphetitek az ingeteket és hamut szórhattok a fejetekre, de nekem eszem ágában sincs abbahagyni, mondom csak tovább, mormogom, brummogom, dadogom, a szavaimmal az ajtótokon dörmögöm, hangommal megzörgetem a kapuitokat, túlblablázom a viharaitokat, keresztülbugyogom a Földközi-tengereteket, most aztán majd jól megkapjátok, kipakolok rendesen, nem lesz benne köszönet, azt állíthatom, majd most, –

– most, hogy szóra nyitja a száját, s azt mondja, azt mondom, azt szeretném elmondani, – s itt hadd tartsak szusszanásnyi szünetet..., köszönöm a türelmet, tehát: annyit szeretnék mondani mindössze.

Annyit akarok mondani, de annyit mindenképpen, el nem hanyagolható módon, azaz kikívánkozik belőlem, nem szólni róla nem tehetem meg ugyanis, eddig talán igen, eddig talán elmismásolhattam, körülírhattam csak, sejtethettem, utalgathattam rá, de ennek most vége, nyílt lapokkal játszom, ahogyan mondani szokás, ászaim sajnos nincsenek, ez jól látszik, s elmondhatom, a többi lapom értéke is csekély, szinte értéktelenek, nem a legkisebbek, de azért kicsik, a lapok repedezettek, eléggé elrongyolódtak igazából, nehezen olvashatóak, egészen egyformának tűnnek most, hogy mindet kiteregetem immár, ezt osztották rám, nem, a lapok megkeverésében nem lehetett részem, így alakult, ez lett, ez van.

A csalásnak az árnyéka sem vetődhet rám sötét sarokból kiugró hirtelen...

Megjegyzem, mintha megegyezésünk lett volna arról, hogy a hármaspontot hanyagoljuk. A hármaspontot és a pontosvesszőt. De a hármaspontot mindenképpen. Ehhez ragaszkodnék. Valamihez mégiscsak tartanunk kell magunkat! Fogódzókra mindenesetre szükségünk lesz. Különben hogyan botorkálhatnánk el az ajtóig és vissza? Takarékoskodnunk kell, mondom, mielőtt elfelejteném, a felkiáltójelekkel is! Még úgy járnánk, hogy mire feltápászkodunk innen, és leporoljuk a nadrágunkat, megigazítjuk magunkon a kabátot, elfogynak a kérdőjeleink, s akkor megnézhetjük magunkat. Esetleg az ajtó felé vezető úton maradunk óhajtójel nélkül. Kétségbeesettségünket és kilátástalanságunkat, jobb híján, akkor csak pontokkal tudnánk kifejezni. Belegondolni is borzalmas. Megtörténhet aztán, hogy éppen a megfelelő palack kiválasztása során fogynak el a vesszőink. Gondolatjelekkel ott nem sokra visszük.

S ez persze még nem a legrosszabb eshetőség.

De ne rohanjunk ennyire előre! Egyelőre még jól állunk. Persze, ez semmire sem garancia. A helyzetünk egy pillanat alatt fordulhat válságosba. Még csak észre sem vesszük, és máris. Mielőtt észbe kapnánk, s akkor már. Pillanatokkal később, mielőtt. Akár egy mondat közepén. Fölfordulunk egy szógyökön. Betesz nekünk a néma h. Fejünk előrebicsaklik, erős szúrást érzünk az oldalunkban. Remegni kezd a lábunk, felfakadnak a sebeink. A mondatot még gondtalanul kezdtük, de már kiterítve fejezzük. Elönt bennünket az iszap. Jobb esetben. Elönt bennünket a szurok. Rosszabb esetben. Elönt bennünket a szar. Nem tudom, milyen esetben. Minden esetben. Hínárt nyalogatunk. Homokkal telik meg a szájunk. Ijedtében egy nő fosásra guggol mellettünk.

Jobb nem gondolni erre.

A kérdőjelekkel tehát csínján.

Elüldögélünk itt. Majdhogynem felhőtlenül. Kedvem támadt keresztbe fonni a lábamat.

Minden rendben. Igen, minden a legnagyobb rendben. Van.

Kedvem támadt magam alá vonni a lábamat.

Révbe értem. Kimondhatom bátran. Senki nem vág már kupán a partról. A számításaimat megtaláltam. Jobb már aligha lehet. Bejött az élet. Kopogott, cipőjét megtörölte a lábtörlőn. Föltörölte a padlót maga után. Velem. Velem már rossz nem történhetik. A csatáimat megvívtam, dagad a vitorla. Egyenletes ütemben szántjuk a tengerfeneket. Megálltam a helyem. Megtaláltam a helyem. A talpam pontosan addig ér, ameddig a cipőm sarka. Nincsen cipőm. Aligha zavarhat. Kedvem támadt az ölembe emelni a lábamat. Az életszintvonalam emelkedik. Nem meredeken, de azért emelkedik. Csípőből a bordákon át a vállam irányába. Egyfelől. A kulcscsontomtól az államon át a fülcimpámig. Másfelől. A köldökömben szorgalmasan gyűlik a szösz. Ha úgy kívánom, galacsinná gyúrom, s elpöckölöm az ujjammal. Egyelőre nem fogalmazódott meg bennem ilyen kívánság. Addig is a tenyeremen játszanék vele. Fújdogálnám jobbra-balra. Aztán pöckölném. Pöckölöm, nem pöckölöm, a boldogság-indexem kielégítő. Ezzel együtt és mindennek ellenére. Kielégedett vagyok. Jobb már aligha lehetne. A bokámtól a könyökömig. A térdemtől a fanszőrzetemig. A geológiai lábnyomom kicsi és elvesző. Ha sivatagban homokra lépek, a szél csakhamar elfújja. Ha tengerparton, elmossa az ár-apály. Ha krumpliföldre, az eső. Ha vízre lépek. Ha salakra. Ha olajra. Ha fűre. Olajra talán mégsem. A helyzetem stabil. Dülöngélve is megvan a tengelye. A tengely nem csikorog, a tengely biztos. Forgok a tengelyem körül. Olajozottan. Nem szédítő, mert lassan forgok. Lassabban, mint a Föld. Lassabban, mint a Szaturnusz. Lassabban, mint a Nap. Elégedett vagyok a Szaturnusszal. Nem vakultam bele a napfogyatkozásba.

Szellentésem hang nélkül fullad bele a tollpárnába.

Fellélegezhetünk.

Tehát minden rendben van. Most mosolygok. Könnyedén, felhőtlenül. Ott mintha azért lenne egy bárányfelhő, az ablakom bal fölső sarkában. Azzal a felhővel azonban kár törődni. Dinoszaurusz alakja van. Most disznó alakja van. Kár foglalkozni vele. Elégedett vagyok. Sikerre vittem. Homlokom cseppet sem felhős. Ráncom a boldogságtól gyűrődik. Arcom völgye a boldogság lankája. Mostam fogat. Most oroszlán formája van. Kár törődni vele. Minden rendben van. Minden a legnagyobb rendben.

Remélem kedveli, ha ilyeneket mondok. Ha affirmálok. Megjegyzem, fogalmam sincs, mit jelent affirmálni. Mund egyszer talán elmondta, mit jelent. De elfelejtettem. Vagy már akkor máson járt az eszem.

Kedvem támadt a nyakamba venni a lábamat.

A szék azért mintha billegne alattam. Nem vészesen, de azért billeg. Föl kellene tápászkodni, s ellenőrizni, hogy minden lába a helyén van-e. Már amennyiben feltételezzük, hogy ülök, és, mondjuk, nem fekszem éppen. Ebben nem lehetünk teljesen bizonyosak. Próbálkozásaink, hogy a helyzetünk természetét megállapítsuk, rendre zátonyra futnak. A zátony kietlen, igazán nem olyan, ahová bármikor is kívánkozhatnánk. Noha partját homok borítja, néhol kagylót is látni, a föveny helyét csakhamar éles kövek veszik át, még beljebb pedig sziklák, a sziklákon sütkérező gyíkok. Ha széles terpeszben a zátony legmagasabb pontjára állunk, ez a pont is alig emelkedik a tenger színe fölé, a szemünket pedig még ha tenyerünkkel árnyékoljuk is el, csupán a vakító fényességet látni. A gyíkok szenvtelenül meresztgetik a szemüket. Hiába hajolunk le, hogy alaposabban megfigyeljük őket, a legapróbb jelét sem látni, hogy a testük ütemesen emelkedne és süllyedne. Hogy átvették volna mondjuk a tenger mozgását, erre semmi sem utal, sőt, kisvártatva arra a belátásra kell jutnunk, immár újra felemelkedve, hogy ott, ahol az előbb még tenger állt, most csak homok, néhány szárazon maradt hínár és pár tócsa maradt vissza. Ekkor hirtelen ráeszmélünk, hogy itt már a rugdosás sem segít. Hiába próbálkozunk először finoman, mintegy csak hozzájuk érintve a lábujjunkat, pöccintve rajtuk egyet, később egyre dühösebben és szitkozódva, rugdoshatjuk őket, ahogyan csak akarjuk, sem a gyíkok nem moccannak, sem a helyzetünk természetéhez nem kerülünk közelebb. Testük nem emelkedik és süllyed, habjai nem nyaldossák a partot, lábaik moccanás nélkül fúródnak a sziklákba, nem törnek meg hullámok a zátonyon. Végső elkeseredésünkben a szárazon maradt hínár közé gázolunk, ide, a puha homokba fúrjuk a székünket, kipróbáljuk, billeg-e, billeg, állapítjuk meg, majd kiválasztjuk a két legszimpatikusabb tócsát, az egyik alján mintha valami motoszkálna, rák, nem rák, teve, nem teve, dinoszaurusz, most talán dinoszaurusz. E két tócsa közé célzom most a palackot benne az üzenettel, miszerint.