Regionális posztapokalipszis

Klájó Adrián az újvidéki és a budapesti sikereit főként az olasz Arte Povera és a francia recup’art jegyében alkotott, talált tárgyaival érte el. A geometriai képzőművészet jellemvonásait magukon viselő műtárgyak mindegyike hasonló kidolgozás mentén épül fel, ugyanis a különféle anyagok és felületek, a képzőművész egységes jelzései mentén veszítik el eredeti rendeltetésüket. Viszont alkotói tevékenységének egyik rejtett szakaszát a figura igénye határozza meg. Ezek a képek a ritkán kiállított munkák közé tartoznak, főként a vázlatfüzeteiben, kollázsain szerepelnek.

Az újrahasznosított objektek kidolgozása közben is foglalkoztatják a művészt a darabjaira hullott, értékeit vesztett világ terei, szereplői, történései.

Szeifert Judit szerint „a kortárs (magyar) képző- és iparművészetben, valamint az irodalom és a zene területén is széles körben megfigyelhető, hogy az alkotók művészeti példáért, illetve inspirációért a múltba nyúlnak vissza. A radikális archaizmus fogalomkörébe sorolható alkotói attitűd jellemzi a kortárs művészet több alkotóját is. Ide sorolhatók azok a művészek, akik idézetszerűen használnak fel festészeti és műfaji módszereket, vagy régi művek (festmények, grafikák, illetve plasztikák) kompozíciós elemeit, képtárgyait.”¹

Klájó „radikális archaizmusa” az újabb, figurális alkotásokon Vajdaság „helyi színeiből” és a tanyavilág-ábrázolások töredékeiből építkezik. Papp Dániel bácskai tündérkastélyát réges-régen elnyelte a zsíros, fekete bácskai termőföld. Az itt gyökerező emberek sem képesek meglátni már. A képek alapozásai is piszkos, zavaros maszatolások, pocsolyák.

A sárga-fekete sorozatokon Nagyapáti Kukac Péter burjánzó nagygazdaságai és az ezeket életben tartó családok mindennapjai, Klájó értelmezésében, az apokalipszis sárga égboltjai alatt zajlanak. A gabonatárolók szálkázott szerkezetei pedig, mint a jéghegy csúcsai, a táj felszínén ragadtak, egy letűnt korszak régészeti leleteiként.