Posztháborús költészet: szilánk, mítosz, álarc

Azoknál a műveknél, melyeknek alkotói a háború következményeit tapasztalják, és ezen élményt kísérlik meg ábrázolni, felmerül a posztháborús művészet kérdése vagy a lehetőség, hogy ilyen megközelítéssel próbálkozzunk. Ez a megoldás már jóval tágabb teret nyit arra, hogy a borzalmaknak, a traumáknak a művészetekre gyakorolt hatásáról beszélhessünk, illetve reprezentációs tendenciákat határozzunk meg a 90-es évek történéseinek visszatükröződése kapcsán. Hiszen, ha csak megemlítődik egy-egy borzalmas esemény, vagy a vérrontásokat követő társadalmi állapot kerül ábrázolásra, a posztháborús művészetbe oltott realizmussal találjuk szembe magunkat, miközben pszichológiai, szociológiai, ideológiai stb. kérdések mezején kötünk ki. Megközelíthetjük ezen jelenségeket a trauma fogalmával, amely viszont a művészeti reprezentáció teoretikus diskurzusában olyan problémákkal telített, mint a túlstilizáltság, az amorális beszédmód vagy az abszurd állapot: a traumák egymás mellé kerülhetnek, megmérettethetnek. Ebben a dolgozatban, mindettől eltekintve, a trauma kapcsán bizonyosan levonható, hogy a délszláv háború következményei, például az imént idézett versben ábrázolt Szarajevó-városkép, egy (generációs) törésvonalat jelentenek, hasonlóan ahhoz, amit Adorno ír a holokauszt ábrázolása kapcsán, minthogy az a negativitás esztétikáját, a nullpontot jelenti: „a nyelv megingatja a jelentést, és értelemtől távoli mivoltával eleve fellázad az értelem pozitív előfeltételezése ellen” (ADORNO 1998; 119).

Egy tanulmány, mely az első világháborúról szóló, írókhoz és költőkhöz kötődő megnyilvánulásokat és műveket, a „lövészárok irodalmát” (SZEGEDY-MASZÁK 2016; 124) vizsgálja, igaz, egészen más kontextusban, de a következő, univerzálisnak mondható tételt állapítja meg: a háború a művészet végét eredményezi. Az elemzés felépítése egyrészt azért lényeges ebben a vizsgálatban, mert olyan végkövetkeztetést von le, hogy a háború kiterjedt irodalmából való válogatás módszertana „erősen vitatható” (SZEGEDY-MASZÁK 2016; 178). Alapjában véve van-e tudományos legitimitása annak, hogy a háborút esztétikai és poétikai jegyeknek feleltessük meg? Másrészt a tanulmány megállapítja, hogy „Európa tönkretette magát a Nagy Háborúban” (SZEGEDY-MASZÁK 2016; 178), ezért a műveltség elérte a maga végzetét. Tehát a törésvonal után nincs morális alap, melyből kiindulhat egy műalkotás. Így leginkább a mi van a vég után? kérdést feszegetik azok a művek, melyek témájukban a nullpontot törekednek körüljárni. Ezért a törés utáni művészet reprezentációja nem teljes sötétségként vagy a semmiként jelenik meg, hanem mégis paradigmaváltást eredményez, magának a töredezettségnek, a semmisségnek az érzését tematizálja, illetve esztétizálja és poetizálja.

Az imént leírtak a háborús irodalom mint paradigma problematikus voltát és lehetséges reprezentációs formáit szemléltették, tágabb kontextusban, ismert múltbéli példákkal. Egy másik jelenség, amely kapcsán már nehezen említhetnénk hasonló univerzális jelenségeket, a referencialitás kérdése, a Jugoszlávia szétesését követő társadalmi átalakulások témája. A háború amellett, hogy pszichológiai-traumatikus értelemben kifejti a hatását az értelemre és az érzékekre, így meghatározván egy-egy szöveg nyelvét vagy nyelvkeresését, magas fokú valóságközeliséget kölcsönöz az adott műnek. Amennyiben említésre kerül a délszláv háború, a tér és az idő nyomban konkretizálódik, és a realitáshoz fűződő viszony elkötelezettebbé lesz: adott a téma, amitől nem lehet elvonatkoztatni. Legyen szó a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenetről, déli szláv vagy balkáni, esetleg kelet-európai társadalmi átalakulásról (illetve a felsorolt földrajzi meghatározások határairól) – a tranzícióról, a nacionalizmus kapcsán kényszerű, kétpólusú állásfoglalásról (mellette vagy ellene) vagy a száműzöttség kényszerű választásáról, legyen az belső emigráció vagy tényleges kivándorlás. Nem kerülhetők meg a háborút, illetve az utána következő közéletet meghatározó nemzetmitológiai jelenségek vagy éppen a jugoszláv kulturális identitás és kollektív emlékezet mitizálódása. A felsorolt jelenségek által előidézett migráció például külön teret szolgáltat a posztjugoszláv (emigráns) irodalomnak a posztkoloniális, transznacionális irodalmakkal, illetve az etno lit paradigmában, mint azt Dubravka Ugrešić vagy Slavenka Drakulić művei is érzékeltetik, amelyek a kilencvenes években és  utána íródtak. A két horvát írónő a háború által megváltoztatott identitást helyezi előtérbe írásaiban. Megemlíthető ezen a ponton a magyar származású Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl című regénye. Az írónő Vajdaságban született, majd fiatalon Svájcba költözött, így műveiben mind a jugoszláviai múlt és a délszláv háború, mind az emigráns lét ábrázolást nyer. Ha műfaji szempontból közelítjük meg ezeket a prózai műveket, leginkább olyan megállapításra juthatunk, hogy a (poszt)háborús tematikát illetően előtérbe kerül az autobiográfia, az önéletrajzi fikció és a dokumentumregény. Ezek a műfajok jóval nagyobb teret nyitnak a valóságközeliség szempontjának kivitelezéséhez, szemben e dolgozat tárgyával, a lírai alkotásokkal.

Kisebbségi (háborús) irodalom

A vajdasági magyar irodalom alakulása a felvázolt irodalmi kontextustól nem független. A háborús események alapjaiban alakították át ezt a közeget, a 90-es években felnövő író- és költőgenerációk gondolkodását és egzisztenciáját lényegileg befolyásolták, és, ahogy a többi exjugoszláv nemzet(iség) esetében, a továbbiakban is kifejtik a hatásukat. A fentiekben leírtak egyik tanulsága, hogy a háborús irodalom mint paradigma több szempontból is problematikus vagy nehezen behatárolható, ezért a kis narratívák, jelenségek kerülhetnek előtérbe. Ahogy az emigrációs irodalom mássága jelentős teret nyit a Jugoszlávia szétesését követő tapasztalatok irodalmi visszatükrözéséhez, talán hasonlóan a regionális vagy a kisebbségi irodalmak is határ- vagy peremhelyzetük okán lehetőséget nyújtanak, hogy a háborúhoz kötődő jelenségek kapcsán feltételezett poétikai jegyeket vizsgáljuk. Többek között a kilencvenes évek történései egy teljes generáció kiesését jelentette a vajdasági magyar irodalmi életben, így a fentiekben említett törésvonal jelentősen meghatározta az irodalom alakulását, annak tudatát, hogy a pályájuk elején járó alkotók valami után lépnek fel. A borzalmak terheiből részesednek, valamilyen szinten a tényleges tapasztalatokról is beszélhetünk, a háború gazdasági szinten Szerbia lakosságát is érintette, és a mindennapi propagandáról sem szabad megfeledkezni. Továbbá az 1999-es NATO-bombázás is kollektívan érintette a vajdasági magyarságot, annak „alternatív narratíváját”, mely a normalitás illúziójának fenntartását és a szituációtól való eltávolodást jelenti, illetve politikailag az ellenzékhez, etnikailag a kisebbséghez való tartozásban nyilvánult meg (RÁCZ 2016; 524–525, 542).

Ebből a társadalmi kontextusból adódóan az irodalmi élet értelemszerűen háttérbe szorult, nem alakultak ki irányadó elvek, melyek egységesen kijelölték volna, hogy miként kéne reprezentálni a 90-es évek életérzését, melyet egy vajdasági magyar alkotó megélt. A vajdasági magyar irodalom létének egyik kritériuma a „nemzeti-nemzetiségi önismeret” (BÁNYAI 1996; 58), így a 90-es évek kontextusához kötődő referencialitás és a következmények tapasztalata nélkül talán nem is beszélhetünk 2000 utáni vajdasági magyar irodalomról. Mindezt lényeges szem előtt tartani, amennyiben fiatal vajdasági magyar írói generációk műveit vizsgáljuk, mely már tudatosan reflektál mind a posztjugoszláv identitásra, melyet sajátjaként tart számon, mind a háború tapasztalatának a közelségére.

A háború utáni költészet

A nagyobb tendenciák közül, mely a szerb, horvát és boszniai kontextusokat jellemzi, érvényesnek látszik a vajdasági magyar irodalmi térben is, hogy a háború elsősorban a prózai műfajokban tükröződik vissza (Danyi Zoltán, Orcsik Roland, Sirbik Attila egy-egy regénye egyaránt a téma valóságát, közvetlenségét ragadja meg). Ez a tanulmány a kisebbségi irodalom, mondhatni kisebbségi részét közelíti meg: azon vajdasági magyar lírai művek kapcsán kísérel meg egy, a törésponttól előre haladó irányt felvázolni, mely posztháborús poétikai jegyeket vonultat föl.

Formai szempontból talán a műfajtalanság vagy kevert műfajiság az a jelenség, melyet érdemes a háború poetizálásával kapcsolatban megemlíteni, esetleg mint átfogó stilisztikai fogást kijelölni. Érdemes ezek alapján két fiatal költő, Terék Anna és Benedek Miklós líráját elemezni. Terék Halott nők című kötete és Benedek Mintha emberekből állna című műve egyaránt távol áll attól, hogy háborús költészetről beszéljünk, érezhető ezen egyoldalú olvasat kontúrjainak szűkössége, elégtelensége. Ugyanakkor mind a két alkotó műveiben megjelenik a délszláv háború hatása, tematikus és poétikai jegyek szintjén egyaránt. Inkább háttérként szerepel a történeti örökség tudata, mely arra szolgál, hogy a jelen kontextus értelmezhető legyen. A szilánkosodott identitás, a többszörös álarcok mögül való megszólalás, a rész mint egésznek egy „poszt-helyzetű értelme” (FARAGÓ 2011; 50) nyílik meg a lírai hang számára. Poszt-érzés, melyben a szilánk, az álarc és a mítosz a hézagokat kitöltő hiányjelentésekkel bíró motívumokként szerepelnek. A Benedek-kötetben a háború és a kivándorlás motívuma történelmi narratívákba (az Újra csendes című ciklus versei), ősi tradíciókba vagy rituálékba (Nárciszokkal körülvett, Velence, A halász halála, Táltos), apokaliptikus víziókba (Exodus, Sár), az egzisztenciális eltörlődésbe – mintha emberré válásba (A kerítés) és az állatiasodásba (Madarak) ágyazódik. A Halott nők című kötet teljes egészében a rész és egész viszonyát, a fragmentálódás tapasztalatát közvetíti. Mind az idő, mind a tér bizonyos szinten töredékességet érzékeltet, de a leghangsúlyosabban az identitás szilánkosodik: „én mindent elhiszek anyámnak. // De később / sem sikerül felejtenem. / A testem roppanásokkal / emlékszik / emlékeztet. // Úgy törtem kettőbe, ahogy a virslik, / ha beléjük szúrod a villát. / pont a közepén” (1998 júniusáig, TERÉK 2017; 37). Elsősorban a több szubjektum szerepeltetése révén megy végbe ez a jelenség, akik valójában egy egzisztenciális szerepet járnak körül, és, ahogy azt az idézet is szemlélteti, önmagukban is tovább rétegződnek, darabjaikban léteznek. Ugyanennek a versnek egy későbbi részlete: „Illeszthetetlen vagyok. // Három szoknya van rajtam. / Vizes kezedet / nyugodtan töröld bele / a legfelsőbe”. Az álarcokat illetően így Terék költeményei vonultatnak fel következetesebb módon lírai éneket: különböző kontextusokban, más-más elnyomó erők fogságában megszólaló nők szerepelnek. Benedek kötetében talán erősebb a lírai én és a költő személye közötti viszony, ennek ellenére a (vidéki) élet szélsőséges figurái sorakoznak fel (angyalok, táltosok stb.), időbelileg hatalmas ugrások követik egymást, megjelennek az irodalmi elődök (Kosztolányi Dezső, Nádas Péter, Domonkos István stb.), valamint a történelmi távlatokban megelevenedő valóság és a mítosz keveredése érzékelődik, mindez a végességet, az apokaliptikus víziót kiszolgálva.

A háborús irodalom kapcsán említésre került az elbeszélői jelleg fontossága, amelynek a jelentőségét a lírai művek sem nélkülözik. Ennek megfelelően a két kötet erős narratív szállal rendelkezik, egy kritika meg is jegyzi a Benedek-kötet egyik ciklusa kapcsán, hogy azok novellaként is szerepelhetnének. A felvetés kifogásolja a formai bizonytalanságot. A háborús tematika kapcsán merül fel a gondolat: „A harmadik ciklus, az Újra csendes, a kötet leginkább zavarba ejtő része. Háborús tematikájú írásokat tartalmaz. A zavart a megfogalmazottak és a forma egyaránt okozzák. Ezek prózai szövegek, kár, hogy nem akként vannak közölve” (SZARVAS 2015). Vagy egy másik, az említett formai eszközt sokkal inkább méltató elemzés szerint a Mintha emberekből állna versei „sokkal közelebb állnak a kisepikai formákhoz, mint a klasszikus vershagyomány reprezentatív megszólalásmódjaihoz”. A kritika „versnovellákként”, „versbe tördelt prózaként”, egyúttal „a lírai feltárulkozás mintapéldányaiként” határozza meg a költeményeket (PATÓCS 2014). Ha jelentősebb szerepet tulajdonítunk a két kötet műfajtalanságára, a líra és a próza között ingázó poémák alkalmazására, ezek alapján a posztháborús költészet koncepcióját támogatva, formailag párhuzamot vonhatunk a boszniai háborús irodalommal, melyben poétikai fordulatot jelentett a vérrontás. Ezen költemény magyar nyelven való olvashatóságában jelentős szerepet tudhatunk be Radics Viktóriának, aki értekezik is a szóban forgó líráról, annak posztmodern sajátosságát kiemelve. A szóban forgó irányzat „nem törekszik tiszta formákra, tiszta identitásképletek kialakítására, destabilizálja a műfajokat; a hibrid, liriko-epikus vagy nyers narrációt, a töredékességet, sőt a törmelékességet, és a mozaik-szerkezeteket választja” (RADICS 2008).

A térbeli határokat illetően kérdés, hogy a Halott nők című kötet mennyiben kelet-európai ihletettségű, és az élet és a halál politikájának szembeállítása mennyiben helyezi át a szubjektumi szerepet egy felismerhetetlen non-territóriumba. Érdemes felidézni a délszláv háborúval kapcsolatos művészi alkotások egyik jelentős darabját, mely talán a leghatásosabban szemlélteti azt a női szerepet, amely a délszláv háború kontextusában lehetséges. A szóban forgó mű Šelja Kamerić Bosnian Girl című alkotása, mely a Halott nők által is prezentált szociális kontradikciókra utal (azon jelentésen túl, mely a boszniai háború borzalmait tartalmazza). A kép alapjául szolgáló felirat egy holland békefenntartó alkotása, így üzenete jóval túlmutat a balkáni konfliktusok helyi, a világtól elzárt jellegén. Az alkotás leginkább arra a problémára utal, hogy a térség etnikai ellentétei, narratívái olyan képzetkörhöz tartoznak, mely távol áll a Nyugat világától, értékeitől. Talán a már említett Slavoj Žižek elgondolásának tulajdoníthatjuk azt a vélekedést, hogy a Balkán a Nyugat másikja, melyre nem vonatkoznak a civilizációs normák. Ilyen szempontra alapozódik az a recenzió, mely szintén a szembeállásra, a lehetséges identitástípusok egymással szembekerülésére hívja fel a figyelmet: „a nemi szempontból is jelentésessé lett különbség nem szembenállásként mutatkozik meg. Ha beszélhetünk is ellentétről, akkor a »halott nő« nem a »halott férfi« ellentéte, nem annak a mása, hanem az »élő nő«-é” (LAPIS 2017), minthogy létezik a világban az élő nő, akinek a másikja a jelen elemzés részét képező halott nő. A Halott nők főszereplői, Jelena, Olga, Maja vagy Judit ilyen viszonylatok között szólalnak meg, sem nőiességük, sem haláluk nem választható el származásuktól, az exjugoszláv vagy kelet-európai világ létérzéséből részesednek, illetve a posztháborús hatásokból, hangjuk azonban éppen a korlátokat legyőző tágasság felé irányul. A szóban forgó versekben a kelet-európai, délszláv vagy (poszt)jugoszláv identitást behatároló geopolitikai és etnikai vonatkozású kontúrok bizonytalansága, eltolódása, globalitása, személyes aspektusa fejeződik ki. Mind a házasság, mind a háború másodlagos tényező a halállal, annak személytelenségével, deszakralizációjával, az „erőszakélmény kisajátítatlanságával” (LAPIS 2017) szemben. Jól szemlélteti ezt például a Halál című vers. Mivel a háborús közeg és a házasság ugyanúgy az öngyilkosság vagy az áldozatiság képzetét készíti elő, olyan tapasztalat artikulálódik, mely a halál és az erőszak topográfiájának homályosodását közvetíti. Olyan szélsőségek jelentései kerülnek rekonfigurációra, mint az ellenállás, a mártírium, a szabadság, az öngyilkosság, az áldozat és a megváltás. Elvonatkoztatva a nőiség szerepétől, Jelena apjának az esetében láthatjuk, hogy ő egyszerre a gyilkosság alanya és tárgya, brutális elkövetője, majd áldozata. Ezáltal dehumanizálódik ez a pozíció, hiszen az apa mint áldozat akár metafizikai vagy transzcendens távlatokat is nyithatna, amennyiben létezne a mártír vagy a hős kategóriája a szóban forgó háború kontextusában. Jelena halála sem marad el, ő a lehetséges szabadság feltételeinek az áldozata, öngyilkossága az ellenállás, a terror és a fogság határainak megtörése. A házasság ugyanolyan lezárt, istentelen képzet, mint a Maja című ciklusban megjelenő Szarajevó, a város évekig tartó ostromának idején: „Néha itt olyan fehér / fölöttünk az ég / hogy az ember el se hiszi, / hogy van ég fölötte” (Szarajevó, TERÉK 2017; 75).

*

Ami a posztháborús lírai vonulat felől való olvasatot illeti, levonható, hogy Terék a szubjektivitás szilánkosodását írja meg, amely a lírai álarcok megteremtésében nyer teret a maga megvalósulására. Benedek a háborút és a társadalmi átalakulást illetően a tér, a történelmi és mitológiai narratívák, illetve a személyes viselkedésminták szerkezetére, mindezek átalakulására helyezi a figyelmet az elemzett verseskötetében. Ezenkívül számos egyéb motívum is említésre kerül, ami a háborúhoz kötődhet, például a halál és a pusztulás képzetköre. Az elemzés talán kevésbé vette figyelembe, hogy a vizsgált költeményeknek melyek azok a sajátosságai, ha vannak ilyenek, melyek egyértelműen a trauma, törésvonal vagy a nullpont meglétére utalnának, illetve ennek az ellentéte előtérbe kerülhet. Milyen motívumok vagy szerkezeti jegyek lehetetlenítik el, hogy egyértelműen besoroljuk e lírát a háborús reprezentáció kategóriája alá? Továbbá mely elemek mutatnak a továbblépés, az emlékek feletti győzelem legyőzésére? A válaszkeresés helyett ez a tanulmány leginkább arra törekedett, hogy kihelyezze a figyelmet az utániságra, a poszt-érzetre, ezáltal kiemelt jelentőséget tulajdonítva az időbeliség ezen vonatkozására, amelyre fontos tekintettel lennünk, miközben a kortárs fiatal vajdasági magyar költők műveit olvassuk. Ez a sajátos utóhelyzet azt eredményezi, hogy az esetleges új megteremtése előtt be kell határolni a saját identitás eszméit és mondanivalóját, a megnyilvánulásra adott tér lehetőségeit, de leginkább a határait. Továbbá a hatásmechanizmusoknak, a más művészeti tendenciáknak a meghatározásakor akár figyelembe vehető egy olyan keret, mely az újabb déli szláv irodalom kapcsán megfigyelhető, és ahhoz, hogy a háború tapasztalatán túllépjen, előbb fel kell építenie annak mítoszait, hogy le tudja bontani.

Ez a dolgozat, bár felvetette a háborús irodalom, a posztháborús líra és a trauma fogalmát, minden bizonnyal nem tisztázta le és nem szabott szűkebb kereteket az imént sorolt fogalmak jelentését illetően. Azoknak a problematikus volta említésre került, a megoldásuk viszont jóval nagyobb diskurzusban mozog. Mivel a szerb, horvát és boszniai irodalom viszonylag nehezen átlátható, ami a háborús tematika vonulatát illeti, és mivel ebben számos művészeten kívül eső tényező is közrejátszik, ezért nehéz feladatnak bizonyul, hogy a vajdasági irodalmat tágabb kontextusban vizsgáljuk. Mégis, a kisebbségi irodalomelméletek egyik alapvető tézise, hogy a kisebbség kizárólag az uralkodó többség hierarchikus rendszerében teljesedhet ki lényegileg kisebbségként. Ezért, amennyiben a posztháborús lírát szeretnénk megérteni, vizsgálni, a kisebbségi helyzetből kiindulva, miközben annak kapcsán egységes narratívát, kollektív tapasztalatot, a rész mint egész elgondolását feltételezünk, olyan következtetéseket vonhatunk le, melyek által a tágabb kontextus is egy fokkal megragadhatóbbá, értelmezhetőbbé, kevésbé idegenné válik. Továbbá olyan tér nyílik ezen alapállás révén, mely a vajdasági magyar lírának a szilánkos építkezését, az álarc-játékait és a mitizáló magatartását poétikai, illetve, a kisebbségi irodalom mint olyan sajátosságából kiindulva, ideológiai szinten is értékkel látja el, mégpedig a napjainkban sokat elemzett másság szerepének birtoklásával, ami hatalmas teret nyit a témáról való gondolkodásra, reflektálásra, értekezésre.

KIADÁSOK

BENEDEK Miklós (2014): Mintha emberekből állna. Forum, Újvidék

TERÉK Anna (2017): Halott nők. Forum–Kalligram, Újvidék–Budapest

IRODALOM

ADORNO, Theodor W. (1998): Elkötelezettség. In Uő: A művészet és a művészetek. Helikon Kiadó, Budapest, 117–133.

BÁNYAI János (1996): Még, talán. In Uő: Kisebbségi magyaróra. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 52–60.

FARAGÓ Kornélia (2011): A törés helye és a töredékesség ideje. Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában Irodalomismeret, 3, 48–54. Link

LAPIS József (2017): Ex libris. Élet és Irodalom, 45. Link

MEHMEDINOVIĆ, Semezdin (2008): Szarajevó. Ford. Radics Viktória. In Jelenkor, 7–8. 739.

PATÓCS László (2014): Röntgenezett versek Link

RÁCZ Krisztina (2016): Trauma or Entertainment? Collective Memories of the NATO Bombing of Serbia. In Südost-Europa Volume 64 no. 4 2016. Memories and Narratives of the 1999 NATO Bombing in Serbia. Szerk. Orli Fridman és Krisztina Rácz. De Gruyter Oldenbourg, 520–543.

RADICS Viktória (2008): A háború mint poétikai fordulat Bosznia-Hercegovinában. Alföld Link

SZARVAS Melinda (2015): „…A második körben hozzád kerülök…” (könyvkritika). Apokrif Link

SZEGEDY-MASZÁK Mihály (2016): A lövészárok irodalma. In Uő: Jelen a múltban, múlt a jelenben. Kalligram, Budapest, 124–182.

ŽIŽEK, Slavoj (2001): Did Somebody Say Totalitarism? Five Interventions in the Mis(use) of a Notion. Verso, London