A tudható dolgok terhe

„Attól a naptól fogva, amikor ráébredsz, hogy embernek születtél, a válladon érezve ennek minden súlyát, és ennek ellenére nem kötöd fel magad az első utadba eső fára, az emberiségnek már megbocsátottál. Ahhoz persze időnek kell eltelnie, hogy embertársadnak egyenként megbocsáss. Talán végig kell hozzá élni egy életet” (179). Patak Márta első kötetének központi magjává a történelem olyan, sokáig elhallgatott eseményeit teszi, melyek óhatatlanul előhívnak identitásbeli, nemzeti érzésekkel és néhol sérelmekkel kapcsolatos kérdéseket. Az elsősorban műfordítóként ismert szerző emléktöredékekből és jelenbeli utalásokból építi fel a regény világát. Az imént felsoroltak adják meg a belső látószöget, azt a közösséget, amelynek emlékezetében még élnek a tragikus események, ám ezek a kényszerű, az évtizedek folyamán rárakódott (el)hallgatási kéreg alól csak akkor szabadíthatóak fel, ha szélesebb perspektívába helyezzük őket, külső, esetenként általánosabb viszonyítási alapot kínálva. A szerző is pontosan ezt teszi, amikor máig megválaszolatlan kérdések sorozatát nyitja meg.

Négy nagyobb elkülönülő egységet találunk a kötetben (Amit Matyiról tudhatok, Amit Újvidékről tudhatok, Amit Madridról tudhatok, Amit rólunk tudhatok), s ezek alatt változó számú rövidebb fejezetet. Már a címekből kiolvasható a „tágasság”, melyet a szerző a helyszínek megválasztásával ér el: Újvidék mellett, mely leginkább visszaemlékezésekben elevenedik meg, Budapesthez kötődnek a főbb események, ám néhány villantás erejéig megjelenik a harmincas évek Montevideója, valamint a kétezres évek Madridja. A regény főszereplője, bizonyos megkötésekkel, Matyi, de fontos szerepet kap benne a testvére, Anna, a közös barát, Helén, valamint a magát magyarnak valló, ám Uruguayban felnövő Imre, akinek a személyén keresztül sikerülhet „rámosolyogni az európai gőgre és fontoskodásra”, mint ahogy arra a fülszöveg találó mondatai is utalnak. A mű fő cselekményszála fokozatosan épül: az in medias res kezdés után fokozatosan jutunk azoknak az információknak a birtokába, amelyek ismeretében válnak érthetővé a központi események. Mindehhez párosul a folytonos elidőzés az apró részleteknél: már a felütésnél is csupán Helén nevének története után térünk rá egy éles váltással a balesetre, mely a Matyira való későbbi visszaemlékezéseket generálja. Az időkezelés szempontjából, mint ahogy erre már utaltam is, a múltbeli történések, az 1942-es és az 1944/45-ös razziák kerülnek a regény fókuszába, a jelen pedig elrugaszkodási, visszatekintési ponttá lényegül, hisz a szereplők minden cselekedete valamilyen emlékezetből előhívó mechanizmusra, utólagos értelmezésre irányul. A múltidézés közepette a jövő egy „holnap” megteendő újvidéki utazás lehetőségén keresztül sejlik fel, Imre és Helén ugyanis, bizonyos családi kötődések okán, szeretnének ellátogatni a városba.

A szerző nem egy külső narrátort megszólaltatva írja le az eseményeket, hanem mindezt a szereplőkre bízza: a legtöbb esetben Helén, ám néhol, bármiféle külön jelzés nélkül, éppen az viszi tovább a történet szálát egyes szám első személyben, akiről mint a szóban forgó eset résztvevőjéről hallhattunk. Matyit csak fenntartásokkal tarthatjuk fő karakternek: az emlékezés minden szála hozzá vezet, s igaz ez kétszeres áttételben is, hiszen a razziákkal kapcsolatos anyag is az ő érdeklődési területévé válva szövődik bele a regényvilágba. Jelleme azonban ritkán rajzolódik ki a cselekvésekben, inkább azt mondhatnánk, pontosan ezek hiányában tárul elénk. Szintén a fülszövegben olvasható, hogy „Patak Márta világa rokon a latin-amerikai regények világával”, ám véleményem szerint ez nem mindig válik a mű előnyére. Leginkább az utolsó előtti, Amit Madridról tudhatok címmel jelölt részben helyeződik át a narratíva misztikusabb síkra, minden egy olyan kitapintható ősi titok köré összpontosul, amit Matyi személye testesít meg. Mintha a szerző ennek tükrében igyekezne formálni karakterét, egyre absztraktabbá, elmélkedőbbé, s ezzel párhuzamosan cselekvésképtelenné tenni. Mindezen jellemvonások természetesen már a kezdeteknél is nyilvánvalóak, az említett egységben azonban túlzottan elhatalmasodnak: innentől mintha csakis a merengő pozíciójában találkoznánk vele, amikor is „[a] kopaszciprus után mindig meglátogatja másik öreg barátját, a legvastagabb törzsű tölgyfát” (230), s képes akár órákig szemlélni „a tér kőburkolatának repedéseit” (234).

Már a bevezetőben utaltam a regény azon vonására, mely szerint különféle eszközökkel – a helyszínek megválasztásával, a szinte kibogozhatatlan családi háttérrel rendelkező szereplők felvonultatásával – többszörös megvilágításba állítja, s külső és belső látószögek metszéspontján helyezi el többek közt az identitás kérdését is. Egyik oldalon ott van Matyi, Anna és Helén, a „közép-keleti kór” (55) hazájában felnevelkedett hármas, míg a másik oldalon Imre, akinek „a családjában benne van Európa történelme, de szemlátomást mégsem nyomorodott bele lelkileg”, hisz „Európán kívül született” (48). A szerző az ő személyében tár elénk egy olyan „összetettebb identitást”, amelynek a látószögébe beépülhetnek a származásbeli, hazai elemek, vagyis egy szélesebb perspektívával bíró személyiséget rajzol meg. Noha Imre korábban sosem hagyta el Dél-Amerikát, nagyapja elbeszélésein keresztül átörökítette a maga szülőföldképét, mely többé már nem dinamikus voltában létezik, hisz csupán olyan kimerevített felvételekből táplálkozik, melyekre „idővel rárakódott minden emlékezés és felejtés” (30). Így változik a haza belső tájjá, és így lehetséges, hogy a test a mindentudás mediátora, hordozója lehessen, vagyis olyan közegként konstruálódjon, amelynek élményei az időtlenségbe ágyazódnak: bennük foglaltatik múlt, jelen és jövő.