A boldogság szerkezete * Távoli tűz

A boldogság szerkezete

mellettem feküdtél hajnali egytől reggel nyolcig.

nem terveztük, talán csak gondoltunk rá titokban.

ez volt az első alkalom, és tökéletesen ment minden.

olyan természetesen, mint belélegezni a hajad.

úgy aludtunk egymás mellett, mint a halottak. vagy

csak azt álmodtuk, amit a másik nem mer kimondani,

még most sem. én nem fogom megtagadni, hogy

ilyen vagy bennem. egyszerre halál és születés.

talán így jönnek létre elmémben az új eszmék. mert

sokat tanulok tőled. nem kimondani, amit valóban

felesleges. a beszéd önmaga verse, ezért kell óvatosan

bánni a szavakkal. mellettem fekszel nyers valódban.

a boldogság nagy, súlyos szerkezet, üres helyekkel.

csak állsz az időtlen térben, és biztos nyugalommal

rámutatsz pontokra. ezek a szükségleteid, ezek a vágyaid,

ezek a fájdalmaid. arcodba lóg hajad, ahogy mesélsz.

ennyire egyben vagy, és ez nem csak látszat. jól ismer-

ed saját működésed, engem pedig végletekig vonz a

magabiztosság. hiába vagyok félig gyerek, melletted

kiveszik belőlem minden infantilizmus. idehajolsz

mellkasomra, a reggeli fények átjárják a szobát.

hamarosan el kell menned, de most könnyebben tör-

ténik az elengedés. az idő önmagába fordul, olyan

természetesen, mint nyári éjszakán a csillaghullás.

lüktet benned a megmagyarázhatatlan, bonyolult élet-

igenlés. pezseg arcod, ahogy kiejtesz finom hangokat

lágy ajkaidon. bőröd érzékeny, minden pórusodból

szivárog a szépség érthetetlen, elviselhetetlen illata. 

*

látod, önmagam akartam megérteni, végül csak leírtalak.

kint nincs nyár, sem csillaghullás. csak tél, amibe vágytalak,

és ahol, ha akarod, leszek neked nagy, kényelmes kabát.

mellettem fekszel. mellettem a tested, jótékony falak.

a kimondott szó szent, a vers, a forma megtalálja magát.

Távoli tűz*

eljöttem hozzátok, ti új, ismeretlen örököseim.

ahogy felém hajoltok, szemeitekben ég a bizony-

talanság. új földön lépek felétek, s arcotokon új

hatalom feszíti a bőrt. 

az ég szólt hozzátok. a végtelen ég, s magam is el-

törpülök a végeláthatatlan árnyú alakok mögött.

új kincseket tárok elétek. mert belőletek nő a vágy,

ha kell, amit elértek.

körülöttem a szolgák: megzabolázni egy új ország

új népét. s új ingerek: képek, hangok, illatok, tapintások

után felépíteni a vágyott világot. mindez nem több

egyszerű azonosulásnál.

te ismeretlen, idegen táj! benned találom meg sok üres év

után magam, pusztuló vidéken a fejlődést. hagyom,

hogy rám hulljon az idő örökké rendezetlen, ezernyi

széttöredezett szirma. 

koponyátokban pihen a szenvedés. szervezett társadalommá

alakítani, ami fejemben születésem óta egészként él.

ti vagytok bennem az ösztön, ti vagytok a szellem, mi felemel,

ha emberi arcom elfárad.

* (Zsoldos Péter: Távoli tűz)