áll az idő * halottak napja * quo vadis

áll az idő

kiszáradt torokkal fekszem,

szemeim vérben forognak.

forró légben nyárlevelek,

vibrál a csend, és a falak,

mint délibáb, illékonyak.

szorításuk elengedés.

érkezik az ismert inger,

az időbe átjárót vés

testem, amint elballagok

a platánfák lombja alatt.

bentről nézem, mint villan el

néhány vágyam, ami maradt

a tegnapi álom után.

egyenéjszakák, nappalok.

rendszerezném, ha lehetne,

s mint sűrű vér, elalvadok.

halottak napja

nem ismerem a föld alatt nevetőket

ahogy a hideg szélben rohanok a félelem

tárgya felé és körülöttem virágok nőnek

nem ismerem az újjászülető tömeget

ahogy a roskadozó égbolt alatt egymásba

mosódó halottak cipelnek súlyos rögöket

ahogy a mának nincs jelene és az élő előtt

nincs jövő a halott körül nincs nyugalom csak

a hasonlóra gyártott arcok és a gazzal benőtt

szemgödrök amint két pislantás között helyre-

teszik a belső nyomort cikázik a fény halad

a szokásos módon beágyazva a természetbe

és hullik a csillag és éhes az éhezésre szoktatott

ösztön felhasad a hajnal szövete a nap lassan felkel

a víz hűvös színéről felszáll a pára indul a vontatott

újjászületés az ember kopár porlepte síkon áll

már nincs egyedül már sokan vannak és mind

boldog és mind lépked és mind szalutál

quo vadis

két lét közt a nagy ürességbe

két kézzel a bizonytalanba

kapaszkodni milyen

nyár és tél nem adhat jó választ

tavasz és ősz sem csókolhat így

szemeim közt szíven

táguló elmével figyelem

mint válnak szűkülő álmaim

habzó hordalékká

egyszerre születik két fénygömb

reggel még cikáznak s estére

elmennek világgá

két fa áll ahol a part szakad

ahol az istennek arca nincs

fénnyel eltakarva

ahol minden döntés semmit szül

s az ember mint hús-vér látomás

magát veszi karba