Lebegő emberek

Állok az erkélyen, a fémkorlátra könyökölve, közben a tekintetem a parkunkon, az utcai lámpákon, a fenyők csúcsain át vándorol, átsuhanva két újságosbódé tetején, aztán a pékségeken, a hentesüzleten, az éttermen keresztül, majd egy kicsit utazik az állomásra beérkező villamos tetején, amely éppen hogy beáll a megállóba. Ajtók nyílnak, az emberek úgy jönnek ki, mintha egy színpadra lépnének. Forró májusi este van. Az orromban érzem a sütemény édeskés, mámorító illatát. Valaki kalácsot süt, formálom szavakká a gondolatom. Agyunk öntudatlan működése. Anya, sütnél nekem kalácsot?, hallom Janát a nappaliból. Parfüm illata érződik. Mindjárt kilép. Süthetnék, Janácska, süthetnék, tudd, süthetnék, válaszolom. Rég nem sütöttem. Ugyanilyen illat, szinte ugyanez terjengett a mi konyhánkban, amikor anyát nézem, ahogy kiveszi a sütőből a tepsit a kaláccsal. A kalács aranysárga színű, gömbölyded, pirosas tetejű. A tűzhelyre teszi, majd letakarja egy konyharuhával, amelynek a közepén kirajzolódik a vasalás éle. A ruha merev a keményítőtől, így marad egy kis üres hely közte és a kalács között. Épphogy csak forrón levegőhöz jusson. Csorog a nyálam. Nyolc-, kilenc- vagy tízéves lehetek, az emlék pontatlan. Végtelen örömmel tölt el a tudat, hogy már csak néhány perc választ el az édes harapástól.

Az akkori és mostani illat, az egykori és a mostani est közé sok idő szorult, gondolom. Az élet nagyobb része. Anya, elmentem!, hallom Janát.

Kulcs, mobil, pénz?, hallom saját magam.

Viszem!, válaszol Jana.

Csönd. Meleg csönd, melyből épp kivették a hangokat és a szavakat.

A mi kis, egyszerű szavainkat.

1.

– Már megint virágot öntözöl – mondja Marija.

– Nem virágot – javítom ki –, ez fűszernövény.

Marija összeszorított ajakkal bólogat, miközben az erkély sarkán, egy sárgára festett fenyőszékecskén ül. Ezt a kisszéket kizárólag neki vettem, ezen szeret a legjobban ülni. Figyelem őt, összegömbölyödik, a térdei közt összekulcsolja a kezét. Apró, sápadt tenyerek. Körmei sohasem nőnek meg. Ő maga sem nő. Hatéves, és mindenről tudunk beszélgetni. Halványbarna ujjatlan ruha van rajta világoszöld pöttyökkel, amely már-már régimódinak hat. Meleg van, az idén tavasszal elég gyorsan felmelegedett, habár úgy gondolom, mégis jobb volna, ha rövid ujjú lenne rajta. De nem kell attól tartanom, hogy megfázik. Egyáltalán nem kell törődnöm vele. A haja olyan, mint a kukoricaselyem. Ritkás  hajának hosszú fürtjei a kicsiny, tyúktojásnál alig nagyobb válláig érnek. A haja mindig tiszta. Hosszúkás, elszánt arca van, a bőre világos, az orra kissé hosszabb, de teljesen egyenes, akár Dejané. Ez az orr olyan arckifejezést ad nekik, mintha mindig lenne valami nagyon fontos közölnivalójuk. És hogy érdemes őket végighallgatni. Az arccsontja magas, egy-két folt is látható az arcán. Nem tudom, kitől örökölte őket, de ott vannak. Ajkai vékonyak, gyakran összeszorítja őket, mintha görcsben lennének, a homloka enyhén ráncos, ez talán magzatkorából maradt vissza.

Marija – legyünk őszinték – valójában egy magzat. A feje tetejétől a lábujjáig mindössze hat-hét centiméteres húsdarab volt – ahogyan őket mérik –, mikor az orvos egy éles eszközzel eltávolította őt a méhemből, amelyben mindössze két és fél hónapot élt, mielőtt véresen kiűzték onnét. Valamilyen vödörbe vagy valami hasonlóba – tényleg megalázó –, ahol csatlakozott az eldobottak csoportjához, majd velük együtt kiöntötték oda, ahova az emberi vagy a humán eredetű – talán így nevezik – hulladékokat dobják. Milyen joggal nevezzük ezt hulladéknak, kérdem én. De aztán elébe illesztjük a szép „humán” szót. Azt sem tudom, hogy egy darabban távolították-e el a testemtől vagy megsebezték. Mocorgott-e, vagy rögtön feladta. Egy csomó dolgot nem tudok.

Ilyen szörnyű dolgokat is el tudtam volna képzelni Marijáról akkor, ha Dejan azt mondta volna, hogy sápadt vagy.

Mégsem gyanított semmit, valószínűleg abból a logikus feltételezésből indult ki, hogy úgyis szólnék neki egy terhességről, hisz mindketten szeretjük a gyerekeket, humánus lények vagyunk, én lassan úgyis elvégzem az egyetemet, ő meg dolgozik, pontosan egy hónapja vették fel egy tervezőirodába, boldog, van egy szerető barátnője, akivel hamarosan összeházasodik, amit a szülei és az én szüleim is várnak, már megismerkedtek és kedvelik egymást, minden úgy megy, ahogy kell, az élete úgy pereg, akár egy jó film.

2.

Dejan szabad idejében fuvolázik, alapfokú zeneiskolát végzett. Nem tudom, hogy nélkülem miként ápolta volna zenei tehetségét – azt hiszem, én szerettettem meg vele újra a klasszikus zenét. Imádott játszani, és szerette, ha zongorán kísérem, amit én eléggé kerültem, mert nekem úgy tűnt, ő egy nagy gyerek, akit éppen a szeretkezés rejtelmeibe avatok be, s míg ő élvezett, addig én mocskosnak éreztem magam. És csak azt vártam, hogy befejezzük végre.

A fuvola szinte ragyog a hálószobában lévő komódon, de van neki még egy, amelyet a nappali szobában tart, a szekrényen. Mindkettőnek megvan a pontos helye. Akármikor elmegyek valamelyik mellett, magával ragad az irántuk érzett gyűlölet. Egyébként semmi bajom a hangszerekkel. Ez a konkrét tárgyak iránti gyűlöletről szól. Vagyis nem valamely hétköznapi tárgy gyűlöletéről. Ők Dejan kiterjedései. Fölöslegesek. Egyetlen más személyes holmija sem zavar, illetve nem is észlelem őket, azok csak egyszerűen tárgyak, ruházat, cipők, fogkefék… De az a két fuvola… Ezek akarnak valamit, ami irritál engem. Bizonyára be akarnak hatolni a zenei világomba, amit magamnál is jobban szeretek. Az rendben van, hogy Dejan belém hatolhat, és közösülhet velem, de az csak egy test. A lény anyagi kerete. Egy egyszerű porhüvely. De a zeném a lényem legjobbjából fakad. Vagy talán az egyetlenből, ami igazán ér valamit.

Egyszer véletlenül a zongorámra tette a fuvoláját. Undorodva adtam a kezébe, és mondtam neki, már-már ordítva, hogy ilyet soha többé ne tegyen. Zavartan nézett rám. Tudtam, hogy most azt gondolja, más miatt vagyok mérges.

Rendszeresen törölgeti a fuvolákat, egyiken sem érződik a nyál szaga. Időnként futólag körbeszimatolom őket, hátha mégis büdösek. Elhagyom őt, ha csak egyszer is büdösek lesznek. Kockáztatok. De nem bűzlenek, így nincs rá okom, hogy elhagyjam.

3.

Egy hihetetlenül ocsmány barna műanyag papucsot adtak a lábamra, amilyet ma már nem is gyártanak, a lakkozott lábkörmeim tragikusan 

Türelmetlenül vártam, hogy az egész minél előbb véget érjen, és újra elkezdhessek normálisan élni, hogy lassan, mint a víz, utat törjek a kapcsolatunkon, repedést találjak, hogy azon keresztül kiszivárogjak, mondva neki: no látod, semmi sem olyan ideális, ahogyan azt te elképzeled, és ahogyan a tieid és az enyémek hiszik, egyszerűen nem szeretlek, vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem szeretlek, bár az is lehet, hogy még szeretlek, de már nem akarok veled élni. Fojtogatsz, nem tudom, hol, de valahol szorítasz, napról napra egyre jobban. Ha nem lenne a zongora, megőrülnék. Egyedül akkor tudok teli tüdővel lélegezni, ha leülök játszani. Még jó, hogy nem házasodtunk össze, mert akkor most mehetnénk a bíróságra, ismeretlen emberek előtt beszélni magunkról.

Marija ezt mind tudja. Sokszor beszéltem már neki erről. Általában leszegi a fejét, és hallgat.

Őt nézem most éppen az erkélyen, ahogyan szétválasztja a tenyerét, kínoz a gondolat, hogy nedves-e az izzadságtól, de nem merek rákérdezni, soha nem engedek túl nagy teret a kíváncsiságomnak, ha Marijáról van szó. Nézem, ahogyan kinyújtja a kezét, és letép egy levelet a zsályáról. Összedörzsöli a kezében, majd az orra alá tartja. Általában nem szokott ilyet csinálni, illetve valójában semmit sem csinál, áll, ül vagy sétál mellettem, és közben beszélgetünk. És ez minden. Illedelmes alteregóként viselkedik. Most közeledek felé, előtte persze jól körülnéztem, nehogy valaki meglásson, még szerencse, hogy a túloldali épület elég messze van, egyedül valamilyen őrült figyelhet távcsővel, de érdekelnek is engem az őrültek, hisz ők ezt a legtermészetesebb dologként fognák fel, és teljesen megértenének engem, ahogyan a sárga szék felé közeledve szelem a kezemmel a levegőt, mintha simogatnék valakit. Igen, éppen Marija haját simogatom, amit mellesleg ritkán teszek, ellenőrizve, hátha valami csoda folytán valósággá vált. Simogatom a levegőből álló haját, vizsgálgatva közben, hogy érzek-e valamit, és néha valóban úgy tűnik, mintha melegség hullámozna a tenyeremben, sőt néha még egy kis bizsergést is érzek. Ő mosolyog, szereti ezeket a közös pillanatainkat, de az arcvonásai már nem annyira világosak. Ez történik mindig, amikor közelebb megyek hozzá, mert egy furcsa fénybe kerülök. Mintha a fény lenne az őre. Nem engedi meg, hogy sokáig a közelében maradjak, még ha azt mindketten nagyon kívánjuk is, akkor is teljesen elvakít. Közben mintha még erősebben érezném a zsálya illatát a levelektől, amit a kezében dörzsölgetett. Hacsak nem képzelem be magamnak.

– Megszagoljam az ujjaidat? – szólok hozzá óvatosan, hogy mégis leellenőrizzem.

– Nyugodtan – mondja ő – olvasva a gondolataimat, természetesen. Odanyújtja apró, majdnem áttetsző, rózsaszínű ujjait, abban a pillanatban csak a könyökéig látom a kezét, továbbra is remegő, ködös a fény, amelyen keresztül szinte alig látom a körvonalait. Mintha a fényfelhő csapdájába esett volna, ahonnan kidugja és felém nyújtja a kezét. Lehajolok, megint gyorsan szétnézek, hogy figyel-e valaki (a távcsöves bolondon kívül, aki abban a pillanatban egészen barátságosnak tűnik), és szagolom.

Igen, illatozik, a pokolba is, illatozik!

No de most! Természetesen, a szél is elkövethette ezt a huncutságot, egy kis kanyart téve az irányzékába. Megtehette volna a szél is, legyünk őszinték, egy említésre sem érdemes, de rakoncátlan száraz fuvallat, amilyen akkor keringett a levegőben, betérve az én erkélyemre is. Megnyalhatta a zsályalevelet, majd játékosan az arcomba fújta az illatát, ha már őrültként az orromat túrom – nem kell őket arról győzködni, hogy bolondok, gondolja a szellő, ellenkezőleg, igazat kell adni nekik, aztán tessék, parancsolj, mondja, hozva nekem levegőnyelvén a zsálya illatát.

Ránézek Marijára. Most, amikor néhány méterre eltávolodtam tőle, visszakapta világos alakját. A fény kifakult. Csak ekkor vettem észre, hogy a lábán különös balettcipő van. Ő is épp azokat nézegette. Kötött vagy horgolt házi készítésűnek látszik, valamilyen gyapjúból vagy talán kenderből. Egyszerre rusnya és nevetséges, ugyanakkor enyhén libabőrös lettem a látványától. Mintha valaki éppen a lábbeli segítségével űzne tréfát velem.

– Ez honnét van? – kérdem tőle.

– Mi? – kérdezi Marija, felemelve a kobakját. Milyen szép.

– Hát ez a balettcipő vagy papucs vagy micsoda?

– Ajándékba kaptam.

– Mégis kitől?

– Smiljana nagyitól.

– Az a nagyi nem létezik.

– De nekem kötötte.

– Úgy érted, horgolta.

– Azt.

– És honnan a tű neki?

– A mi?

– Semmi, semmi  – mormolom, továbbra is ezt a különös homokszínű lábbelit figyelve, melynek szélén egy ugyanolyan árnyalatú masni van, kiemelve a cipő alakját. Azt hiszem, hogy a gumiból készült talpát ráragasztották, de nem merem megkérni, hogy emelje fel a lábát. Egyre kínosabbá válik az egész.

4.

Vannak pillanatok, amikor felvillan egy-egy Marijával kapcsolatos részlet, abban a pillanatban azt kívánom, hogy bár tűnne el, de ezt nem mondom meg neki. Mintha ez a mi kis színjátékunk, amit együtt játszunk, váratlanul felforrna az első látásra banális, de mégis életszerű apróságoktól, amelyektől fizikai émelygést érzek. Addig jó, amíg csak fecsegünk, elmélkedünk, addig még minden eléggé elvont, épp amennyire kell, aztán hirtelen valami ellenőrizhetetlenné válik, a levegőnk, amit együtt lélegzünk, hirtelen felkavarodik, és előtörnek a részletek… Mint a buborékok. Ahogyan most ez a balettcipő is. De nem telik el sok idő, talán mindössze néhány perc, én hallgatok, tűrve a kellemetlen érzést a gyomromban, ő föláll, rám sem néz, szia, anya, mondja. Nem vagyok az anyád!, vetem oda szárazon. Ő legyint és felmászik a kerítésre, ügyesen, mint a macska. Mióta ezt először megtette, többé már nem rezzenek meg. Aztán olyan mozdulatot tesz, amely örökre belevésődött a tudatomba, amitől még ráadásként rosszul leszek. Kissé színpadias mozdulattal veti hátra a fejét, mintha éppen arra készülne, hogy bemutasson valamit, majd egy éles mozdulattal előrenyomul, ívet írva le a levegőben, mintha fejest ugrana vagy egy új lénnyé alakulna át, amely azonban majd nem engedi meg, hogy lássam, mert abban a pillanatban eltűnik a szemem elől. Nézem az eget, akár a függönyt, ami épp most ereszkedett le. Addig észre sem vettem. Minden tökéletesen csendes és kék.

Minden alkalommal, amikor így tűnik el, mintha azt akarná megmutatni, hogy nem hozzám hasonló lény, hanem valami, amit sose fogok igazán megérteni. Több egy látomásnál, több egy puszta képzelgésnél, ugyanakkor pedig annyival, de annyival kevesebb egy igazi kislánynál, aki futkos a parkban, miközben mi a közös pillanatainkon osztozunk az erkélyen.

Néha elragadtatom magam, és igaziként tekintek rá, miközben igyekeznem kell, hogy az énem maradékát háttérbe szorítsam. Többet mosolygok, mint általában. Sőt, néha úgy érzem, hogy szeretetet, igazi anyai szeretetet érzek iránta. Bódult vagy, mondom magamnak, bódult! Tudom, felelem, de mégsem tudok ellenállni neki. Gyere, súgom felé óvatosan, s ő elindul, a haján keresztül mind jobban észrevehető az a bizonyos világosság – a haja mutatja a legjobban, hogy magzat, mert túl ritka. Most egy méternél közelebb van, és látom a kezét, ahogyan a nyakam felé nyúl, de alakjának többi része homályos. Megölel, érzem, hogy megtette. Átfogom apró derekát, és megszorítom. Hunyorítok a fény miatt. Aranyos.

Ah, aranyos, a pokolba is!, mondom magamnak kijózanodva. Képzelődsz, mindent elképzelsz magadnak, de semmit sem érzel! Gyerünk, kislány, menj vissza arra a székre, túl nagy szabadságot kaptál, mondom neki, és attól a perctől egyre homályosabbnak látom. És akkor ő valóban hátat fordít nekem, lehajtott fejjel megy oda a székhez, mintha rossz fát tett volna a tűzre, közben teljesen kirajzolódnak a körvonalai. És leül. Egy ideig nem néz a szemembe, amit én nem is bánok. Mély lélegzetet veszek, és azt mondom magamnak: Irina, ne vidd túlzásba a butaságokat! Ő pedig néz az erkély kerítésén. Aztán megjátszva pakolászok, átteszem a polcról az asztalra a régi újságokat, majd vissza. Kinyitom a műanyag szekrény fiókjait, színek szerint sorba rakom a ruhacsíptetőket, őrültség, természetesen, üres tégelyeket rakosgatok. Az üveg túl hangosan csörömpöl. Akár a csengő. Már bánom, hogy arra kértem, jöjjön közelebb. Úgy érzem, hogy becstelenséget tettem.

– Ki volt ez a Smiljana nagyi? – kérdezi.

– Mégis milyen Smiljana?

– Hát aki a balettcipőmet horgolta.

– Ja, igen, azt igazán nem tudom, utána kell néznem. Lehet, hogy az én vagy Dejan egyik dédanyja vagy ükanyja… – mondom, majd miután ránézek őszinte és naiv gyerekarcára, megsajnálom.

– Most látod, hogy kivel barátkozom – mondja Marija mosolyogva.

– Igen, valóban – erősítem meg mosolyogva –, hát nem valami jó társaság.

Aztán hallgatunk, majd hirtelen elkomolyodva mélyen egymás szemébe nézünk. Egy pillanatra azt hiszem, hogy a tulajdon két szürkéskék szemembe nézek, és gyorsan elfordítom a tekintetem a korláton át újra a biztonságos és védett valóság előadásába. A lágy szél által mozgatott fák lombjai, gyerekek, hangok, emberi hangok. Néhány kutya. Galambok az épület előtti téren morzsát szedegetnek. A világ egyszerű, megszokott képe. De ott, abban a percben annyira kívánatos. Egy ideje nem merek Marijára nézni. Majd hirtelen eltűnik a látókörömből. Megfordítom a fejem, és az üres kisszéket látom. Sietve közeledem, kissé szorongva, és látom, ahogyan a kezemet a kisszék felé nyújtom. Leeresztem a tenyeremet. Meleg.

5.

Látom a kesztyűből éppen kivett, fagyos kezemet, ahogyan a kemény tetejű, narancssárga füzet után nyúl. A vendégkönyvért. A váróteremben rajtam kívül egy lélek sincs, ez pedig nagyon is jó így. Kellemesen meleg van. A padló makulátlanul tiszta, ragyog, csak arra nem emlékszem, hogy csempézett vagy laminált volt-e. A falak világoskékek, itt van még az álló fogas, amelyen az én kabátomon kívül egy kissé izzadt gallérú és ujjú férfikabát is lóg. Oklevelek a falon. Kisasztal néhány fotellal. Amerikában sok pszichiáterhez jártam, mindhiába – füzetből olvasok a véletlenszerűen kinyitott oldalról. Hála önnek, doktor úr, újból szeretek élni. Vera, Chicagóból. Dátum.

Vajon szeretek-e élni?

Rám kerül a sor. Alacsony nővér, udvarias mosoly. A folyóson elhaladok  egy idősebb férfi mellett, aki mintha észre sem vett volna. Az első találkozásom Filipović doktorral.

A saját szavaimat hallom: mondja meg azonnal, lehetséges-e az, hogy az ember egyszerre hallucináljon, és ugyanakkor normális is legyen?

Az orvos, miután közben lekezelünk, visszaül az asztalához. Én már ülök. Miközben várom a feleletet, kínoz a türelmetlenség. Az orvos háta mögött van az ablak, a függöny kissé széttárva, sűrű hó hullik, mintha az lenne a feladata.

– Persze, persze – felel az orvos. – Ha az embernek jó a képzelőereje… Látomásai vannak?

– Van egy kislányom – válaszolom.

6.

– Szép a virágod – mondja Marija.

– Mondtam már neked, hogy ez nem virág – válaszolom kissé idegesen.

Hogy világos legyen a helyzet, mi igazából nem beszélgetünk egymással, vagyis nem hangosan, de halkan sem, még csak az kéne, hogy az emberek azt gondolják, hogy bolond vagyok, remélem, hogy mégsem vagyok az.  

A kérdésemre, hogy az ember lehet-e normális, miközben látomásai vannak, Filipović doktornak az volt a válasza, hogy ez ritka, de elméletileg lehetséges. A ritka, de lehetséges esetek közé tartozhatunk, Marija létezhet, én viszont nem kell, hogy őrült legyek. Ez így kitűnő. Szóval, mit is kezdtem, nem beszélgetünk hangosan, seppegve sem, ami talán még rosszabb volna, hiszen még a bolondok sem suttognak, ki tudja, hova sorolnák azokat, akik suttogva beszélnek alteregójukkal, arra törekedve, hogy senki se hallja meg őket – félőrültek, talán a legrosszabb fajta, még csak ők sáfárkodhatnának a betegségükkel! Várják a sötétséget, hogy senki se ismerhesse fel őket, és akkor vezetik sétára a lidércüket, mint a kutyákat, barátkoznak és suttogva beszélgetnek velük. Azoknak valami rendkívül fontos dolgoknak kell lenniük. Marija és én nem beszélgetünk különösen fontos dolgokról.

És sehogyan sem, hogy kibökjem a társalgásunk módját. Gondolatolvasás. Persze ez nem azt jelenti, hogy hangtalanul magamba tömök egy rakás szót, és így kommunikálok vele. Nem, egyáltalán nem kreálok szavakat. Nem foglalkozom ilyesmivel. A tiszta gondolataimat – a fejemből származókat – küldöm feléje. Csak ilyeneket képes megérteni. Néha összpontosítanom kell, hogy sikerüljön. Ha alábbhagy a figyelmem, és a gondolataim leérnek a számba, ahol szavakká formálódnak, akkor mindennek vége. Ilyenkor csak néz, értetlenül, furcsa merevséggel. Mintha egyik pillanatról a másikra szoborrá változna.

Van még egy fontos dolog a gondolatcserével kapcsolatban. Marijával csak azokat a gondolatokat cseréljük ki egymással, amelyeket át szeretnénk adni. Nekem ez így teljesen megfelel, mert én nem szeretném, ha bárki – még az elvetett magzatom se – szabadon, cenzúrázatlanul kalandozna a gondolattáramban – nevezzük csak így. Csak odalököm Marija elé azt, amit szeretnék, és ő elveszi pontosan azt, amit kínálnak neki. Akár a piacon. Mi ketten valójában egy lebegő piacon vagyunk, ahol én, mint fizikai lény, megfoghatatlan anyagot cserélek az immateriális, lebegő Marijával. És akkor miért olyan nehéz bebizonyítani Marija létezését? Matematikailag ez igen egyszerű. Ahogyan vannak nem megfogható gondolataink, ugyanúgy létezik ő is. Nincs itt semmilyen rejtély.

Ej, ezek a lebegő embereim… Mi lenne velem nélkülük?

7.

Néha azonban mégis érzem Marija jelenlétét a fejemben, ahogyan mind mélyebbre és mélyebbre ás a gondolattáramban, átlépve azt a bizonyos piaci határt. Ideges leszek, mert nem látom sehol, de ha megjelenne, akkor mindent mondanék neki, hogy eltúlozta, hogy nem lehet olyannyira része az életemnek, ő mégiscsak egy magzat, és az, hogy eltávolítottam a hasamból, nem jogosítja fel arra, hogy mindörökre beágyazódjon a fejembe. Hivatalosan, törvény szerint nem követtem el semmilyen bűncselekményt, bár igaz, hogy megöltem, de nem én hajtottam végre a gyilkosságot, hanem egy orvos a műszereivel.

Valójában ő volt a végrehajtó, én meg a megrendelő. És ez világos. De mindegy, ezt nem teheti velem. Ő azokban a pillanatokban véletlenül sem jelenik meg előttem, mintha érezné az ellenségeskedésem. Napokig nincs a kisszéken, sehol, miközben én elszenvedem a gondolatai egyre nagyobb súlyát. Mintha szépen lassan leválasztaná magának az agyam egy részét, mintha bele akarna fészkelni.

És akkor a dühből, amely lassan méreggé változik bennem, hirtelen mély szomorúságba süllyedek, elkeseredésbe, és minden oldalról összefont lényemen valahonnan felcsillannak a vágyakozás cseppjei. Érzem, hogy hiányzik. Hiányzik, látni szeretném. Mi lesz, ha többé nem jön el?, kérdezem.

De megint eljött, és ahogy mondtam, a fűszernövényemre azt hitte, hogy virág. Abban a pillanatban egy zeneiskolás kislányra emlékeztetett, akit három évig sem tudtam megtanítani arra, hogy kompozíciót mondjon dal helyett.

– Miért nem bírod megjegyezni, buta vagy, Marija, ennyire buta vagy? – mondom mérgesen, de valójában örülök, hogy végre megjelent –, százszor megmondtam neked, hogy ez fűszernövény, egyébként is utálom a virágot az erkélyen, a cserepes virágot meg a vázában lévő virágokat is idétlennek tartom. Bármennyire is szépnek tűnnek, a szépségük megkérdőjelezhető, ugyanúgy, ahogyan az agyatlan emberek szépsége is. Tudod-e, hogy mit mondott egy orvos a hátrányos helyzetű gyerekekről szóló műsorban, kritizálva azokat a szülőket, akik szégyellik a beteg gyerekeket? Azt mondta, hogy neki is van otthon egy szép kis Downja, mintha azt mondta volna, egy szép spánielje. Kérdezem, tudatában volt-e annak, hogy valójában mennyire megbántotta a fiát, miközben az az erős vágy vezérelte, hogy megmutassa: nem kispolgár, és nem szégyelli a gyerekét. Van egy szép Downja(?)! Legalább azt ne mondta volna, hogy egy! Marija nevetgélve hajtja egyszer jobbra, másszor balra a fejét. Akár egy kiskutya. Egy okos kutyus, aki mindent megért, de nem beszél. Legalábbis nem emberi hangon.

– Marija, te most tényleg nem tudod megjegyezni ezt – folytatom –, vagy önfejűsködsz vagy szófogadatlankodsz vagy egyszerűen csak buta vagy. Képzeld el: elindulsz az iskolába, és semmit nem tudsz megjegyezni, veled együtt tanulok, napokig csak azt teszem, te meg hozod az egyeseket, ketteseket, csak néhány hármast, az lenne számomra a pokol, hát még ha nem szeretnél fogat mosni és bűzlene a szád… Nem mosnád meg a kezedet, és egy idő után kiütközne a kosz a körmöd alatt. Lehet is, hogy jobb így – mondom neki –, hogy meg sem születtél.

– Miért mondod azt, hogy nem születtél meg? Erre egyedül nem lehettem volna képes. Miért nem mondod inkább azt, hogy jobb is, hogy nem szültelek meg?

– Már megint szemrehányást teszel. Megmondtam már, hogy ehhez nincs jogod. Bár azt mondják, hogy te potenciális emberi erőforrás vagy. Azok, akik elítélik az abortuszt, ők mondják. Úgy hangzik, mintha nektek is, az ebből a lehetőségből származóknak, lenne valamiféle jogotok. Azért vagytok ilyen sokan. Valahol olvastam, hogy körülbelül negyvenmillió abortált embrióval számolhatunk évente. Az eltávolítottak. Egy egész nemzet… A te nemzeted, Marija. Ki tudja, lehetséges, hogy jobb emberek lennétek, mint mi, akik esélyt kaptunk?

De amikor megfogantál, számomra nem jelentettél semmiféle potenciált. Csak egy kis kellemetlen teher voltál a hasamban, aki hányingert, borzasztó hányingert okozott.

– Undorodtál tőlem.

– Igen. Undorodtam tőled, mint a morzsa a hústól, vagy mint Dejan részecskéjétől, de nem tőled mint a jövőbeli kislánytól, attól, amilyen most vagy – teszem hozzá.

Eltűnt.

Újra el fog jönni, mondom magamnak, eljön. Amit várok is meg nem is.