az elszenvedés ideje

az elszenvedés ideje

(Guardini: Az újkor vége. A hatalom)

majd ha jönnek hosszú, sötétszürke köpenyükben

a szenvtelenek, lassacskán vége lesz a boldogságnak.

addig a felszín örömére vagyunk ítélve; ez a szikla-

szilárd jelen biztos talapzata, ahogyan rózsaszirmok

hullanak lassú bizonyossággal körénk a földre.

még nincsenek kérdések az idegpályákon,

nem hatol sivatagi por légutainkba és ragyogó

éttermekben elégítjük ki kényelmünk minden

szeszélyét.

néhányan buzgó élvezettel várják a kívülálló vadak

világát, mások a felhőkarcolók vibráló mozgóképeire

vágynak. a távol-keleti nő gyönyörrel néz, élvezetet

ígér és álmodó arccal lelked mélyét fürkészi – s te

elhiszed, hogy ölében vége a fájdalomnak. mértani

pontossággal indulsz lábtól fejig, nyálad végigcsorog,

gerincedben érzed az áradó bizalmat, s összerezzensz.

a kontinensek végérvényesen összemosódtak, nem

maradt semmi jellemző, véletlen határozza meg,

melyik kisbolygón lehetsz szabad két hétig. fény-

évekre tőled a kézzel tapintható élet csalóka

emléke.

(a szembejövő nő arcából kiharapok egy darabot,

majd lassú, kimért mozdulatokkal simogatom, és

biztosítom szándékom jövedelmező voltáról.)

sosem feküdtem még ilyen kiszolgáltatottan

tobozmirigyem árnyékában.

megformálható és tervezhető mozdulataimat a belátás

határán éli át tudatom, s én még kívülebbről figyelem

a szédülést. minden testrészem remeg a feszültségtől,

ez most én, vagy ez most a gépezet. mindkettő és egyik

sem – üdvöz’ légy, létező, a talán létező dobozban.

éber álom, álmodó ébrenlét csorog a márványfalakon,

a tátongó űrbe tekintünk bódulva, zavartan. egyedül

vagyunk, akkor is, ha nem.

valaki tétován poroszkál, majd felnéz, s tüzet gyújt

az avarban.