Áldott

Nem tudunk megszökni előlük. Mindenhol ott vannak. Lábak. Az aszfalton. Akár egy mozgó kerítés, amely elvág minden lehetséges útvonalat, bármelyiket is válasszuk. Sietős, városi, délelőtti lábak. Lábak, amelyeknek feladatuk van, munkahelyi lábak szüneten, lábak, melyek elszabadultak a testtől és viszik őket, mint ahogy a városi galambok viszik a kenyérdarabokat, hogy valamelyik kapualj zugában megbújva csipkedjék azokat, éhes lábak, nyugtalanok. Közben ott topognak az aszfalton, szurkálják sarkukkal és tűsarkukkal, miközben azt a kevés, múló reggeli időt széthúzzák, hogy a városközpont minél nagyobb részét beteríthessék. És mindannyiuknak, minden lábnak célja van... Erejük fogytán lévő lábak.

Négy fiatal, ifjú lábakon, utat tör magának a városi forgatagban, ügyesen, oldalt kanyarogva, az átlagos járókelőnél gyorsabban hódítva meg a járda métereit, ahogyan a műlesiklók teszik, akik már tudják, hogy hol kéne lenniük, amitől még nehezebb nekik arrafelé sietni. Két lány és két fiatalember: ketten közülük egy párt alkotnak, a másik kettő pedig valamilyen lanyha vitában civakodik, szúrós szavakkal ugratják egymást:

„Lényegtelen figura vagy”, az egyik lány alacsonyabb termetű, sötét hajú, hátrafésült kis hajfonattal, legyint az alacsonyabb, a sovány fiú felé, aki a csapat többi tagja körül nyolcasként tekereg, közben az ujjait rángatja, mintha valami csúnya váladékot rázna ki belőlük.

A másik lány és a másik fiú egymást félig átkarolva mennek, első pillantásra mintha szerelmesek volnának, felületesen csókolgatják egymást, épp akkora szenvedéllyel és olyan gyakorisággal, egymást kiegészítve bókolnak egymásnak, amivel vonzóbbá kellene válniuk egymás szemében, ha már közel állnak egymáshoz, de vajon egyáltalán vonzódnak-e egymáshoz, vagy csupán maga a vonzódás az, amit erősítenek egymás között?

„Te vagy lényegtelen” – vág vissza a vézna a kis feketének, félhangosan, inkább csak próbaként, így senki sem hallja. De persze ő hallja, és a szavaktól kavarog valami a gyomrában. Valami, amit megtanult elaltatni, és hagyni, hogy jó ideig aludjon. Kellemetlenséget érez. Mintha hirtelen a gatyájába vizelt volna. Mintha anyja, a társadalmi cápa és apja, az üzleti nagyság igyekezete ellenére sem lenne belőle semmi. De mi van akkor, ha a semmivé válás is egy reális ambíció? Lehet, hogy egy felelős állampolgár igazi feladata, hogy minél kisebb és jelentéktelenebb legyen, hogy a többieknek elég hely jusson? Lehet-e hivatás, karrier abból a technikából és ügyességből, amelynek köszönhetően semmik leszünk? Nevetséges, ugye? De a kellemetlen érzés egy fokkal sem lett elviselhetőbb. Sőt annyira erősödött, hogy csak akkor lehetne mérsékelni, hogyha… A vakarcsban egyszer csak felmerül egy ötlet, és odafut a szerelmespárhoz, akár egy vidám kiskutya, megfogja a leány kezét, és még mielőtt az megértené a helyzetet, megnyalja a kézfejét.

„Fuj.” A szöszi megrázkódik az undortól, a vitéz homlokon vágja a kis rámenőst, majd hozzáteszi:

„Mi a fasz van veled?”

„Nem vagy normális” – mondja a fekete lány is.

„De hülye vagy... Különben Ella már biztosan vár bennünket” – a szöszi forgolódik, nem tudja, hogyan távolítsa el az idegen váladékot, ami már amúgy is azonnal megszáradt.

„És te...” A vakarcs behunyja az egyik szemét, mintha célba lőne. „Te lényegtelen figura vagy!”

Ahelyett, hogy abban a pillanatban kiosztaná a megérdemelt büntetést, a lány elkomolyodik, és arca, amin az előző pillanatban még diszkrét mosoly volt, maszkká merevedik, mely sokkal jobban illik a szeméhez. Micsoda ördögi dolog ez most? Vajon a tizenhét éves lány arca akkor válik igazivá, amikor megkomolyodik? Létezik-e, hogy az a lepkeszerű, édes mosoly valójában megjátszott? De akkor mi van a felfedett komolysággal, mi az valójában? Félelem? Mitől? Hogy a szépség elégtelen? Tehetetlen? Igaztalan? Csúnya? Szegény. Az ilyen mély, velőig hatoló gondolatoktól a kedvese, az ő hőse is megrázkódik, azok okát se ismerve. Mégis megfeszíti amúgy is széles vállait, mintha azzal szeretné szétzúzni a készülő nyugtalanság hullámait, amivel csakhamar szembe kell néznie. Az ökle ösztönszerűen összébb szorul, sportosan, mint egy igazi harcos, de a nyugtalanság valójában belülről fakad, ott bent pedig különféle sérülékeny, törékeny dolgok vannak, állványok és vázak, amelyek tartják azt a külső, látszólagos erőt. Mert az erő csak a halál takarmánya, elég, ha elég fiatalon meglátsz valakit a ravatalon, aki számodra elég kedves, hogy az életed hátralévő részében azt kívánd, senki számára ne legyél kedves, nemde? Különösen akkor, amikor létezik az a pontosan meghatározott, titkolt valaki, aki számára szeretnél, de nem tudsz kedves lenni.

A csöndet és a feszültséget négyük közül végül a harmadik törte meg, az a kis fekete hajú, ideges, a kellemetlenségekhez nem szokott, mert számára a kellemetlenség valójában mindig mások kellemetlensége: ha egyedül lenne a barátaival, akiket az interneten ismert meg és bankkártyával fizetett meg, akkor a kellemetlen érzés sem lenne. Az apja tudta volna, hogy mit kell mondani, de ő most nincs itt, így rajta áll, hogy megpróbálja elmondani, szerinte mit mondana az apja, úgy, ahogy az apja tenné:

„Bartole, te egy teljesen mellékes figura vagy! Te egy egyszerű, kibaszott statiszta vagy, és ha én lennék a szövegíró, akkor nem kapnál egyetlen mondatot sem!” No de az erő helyett, amivel szerinte kimondta volna a szavakat, csak fáradtság tört elő, furcsa fáradtság, mert hogyan lehetséges, hogy egy fiatal egyszerre ennyire fáradtnak nézzen ki? Mind a négyen egyszerre éreztek fáradtságot, de ezt az érzést nem osztották meg egymással. Mintha szégyellnék beismerni. Hogy fáradtak. Fáradtak a fáradtság tengerében. Ugyanúgy, mint az emberek, a járókelők körülöttük. Fáradtak a járdától, a gyaloglástól, a levegőtől, a lélegzéstől. Minden, minden fáraszt, az ajkak, a nyelv és a szív, minden izom működése, az összes ín megerőltetése, a teher, amit a csontok visznek. A leginkább pedig az elfoglaltság látszatának fenntartása, az életnek, a mindennapoknak, a minden apróságot hangsúlyozó, üres munkára való összpontosításnak, minden széthullást okozó részletnek, annak a lelkiállapotnak a fenntartása, hogy a munka mellékes, mindenekelőtt pedig az a törekvés, hogy megszakítás nélküli, könnyed munka sorozatával legyen kitöltve a megadott munkaidő, a munkanap, a hét, a karrier, az élet. Nincs egy szemernyi elégedettség sem az elvégzett munkával kapcsolatban, az elvégzett munkát csak fizetéssel és fáradtsággal díjazzák, a fáradság a dolgozók fő terméke, a fáradtság az, amit egyik rakásból átvisznek a másikba büntetésképp, akár a foglyok a köveket, a fáradtságot húzzák maguk után, mint a lánc végén a golyót, amivel megbéklyózzák a lábakat. Megszökni pedig nem lehet. Lábakon sem lehet megszökni a lábaktól. Ott vannak mindenhol. A mellékutcákban is. Futnak a gyereklábak. Lépkednek a felnőttekéi. A köves járdákon, amelyeket valamelyik korábbi császárság hagyott maga után. Hogy ügessenek rajta a lábak, a kutyáké, a macskáké, a patkányoké, hogy az árut szállító járművekből csepegjen rá az olaj, hogy fröcsköljön rá a részegek vizelete, hogy hulljon rá és ragadjon felületére a rágógumi, a sirályok ürüléke: míg a lábak, a maiak, a múlók, irigylik a kő tartósságát, elmozdíthatatlanságát, mert háromezer év, milliárdok lépése sem koptatta el a régi szentély lépcsőjét, míg a kétszázmillió lépés elfogyasztja a legkitartóbb lábat is.