Kéttűzközt

Megjelenését követően heves viták kereszttüzébe került Szőcs Petra első kötete, a Kétvízköz. Egyeseknek a könyvtárgy feltűnő karcsúsága szúrt szemet – kőbe van-e vésve, milyen terjedelműnek kell lennie egy (első) kötetnek? –, mások azt kifogásolták, miért ad ki a patinás kiadó egy gyakorlatilag ismeretlen(!) szerzőt – szerkesztéspolitikai kompetenciahiány biztosítva –, de minőséget kifogásoló érvként a hiányos, szinte nem is létező kritikai recepció is szóba került. Vajon hosszú távon a statisztika is lehet értékmérce? Mégsem a kritikák felülbírálása az elsődleges célom, hanem bemutatni, értékelni a kötetet mindazok alapján, ami benne van. A szikár szerkezetű versek világa már-már Bodort idézi, de az angyalszárnyú nagyanya csak egyik eleme annak a csodákkal teli, mitikus és végleg letűnt kornak, melybe akaratlanul is elmerülünk az olvasás során. Az emlékezés aktusa, az én gyerekkorba való visszaálmodása nem teljes, csak széttöredezett szerep-cserepek maradnak a tudat felszínén. A múlt újraalkotása közben végbemenő fragmentálódás, a pontos felidézés lehetetlensége miatt képtelenség hosszan, összefüggően emlékezni. Klasszikus beszédhelyzetnek számít gyermeki szemszögből láttatni a múltat, Szőcs Petra gyerek-énjei számára a csoda és az abszurd a hétköznapok részét képezi, miközben a narratív jelenben a devalválódás fokozottan hangsúlyos. A versekben erőteljes a térbeli lokalizáció szerepe, az enteriőrök gyakran az elsüllyedt világ hátterének funkcióját töltik be. Az elveszítés, megsemmisülés metaforái végigvonulnak a kötet versein: ahogyan Tata, Kétvízköz is elveszítette eredeti jelentését, csak egy denotátum nélküli szó maradt (mivel a városrész lakói ma már nem ismerik annak egykori elnevezését). A nagyapa személye kapcsán a felcserélhetőség alakzata szerepfelvételben jut kifejezésre: Tata tulajdonságait élő emberekre ruházni – ez a hiánypótlás egyik lehetséges, ám kétségbevonhatóan sikeres módja. A versbeszélő identitása számos alkalommal összeolvad a megszólítottéval, ahogyan Roró nemét is homály fedi.

Az elemzők hangsúlyozzák, a Kétvízköz verseinek nagyobb része a gyászmunkára fókuszál, lévén központi alakjuk a Tata, mégis figyelmen kívül hagyják az így létrejövő megváltozott idegenség-tapasztalatot. A halott test sem fizikai valójában, sem a felidézés gesztusa által nem válik idegenné, a kötet utolsó verse pedig a metamorfózison átesett maradványokhoz való újfajta emocionális kötődés példájául szolgál.