Sokadik súlytalanság * Stella maris * Három haiku

sokadik súlytalanság

igazad volt, tényleg jobb szó nélkül sétálni.

ez is egyfajta hiány.

az eszköz hiánya, a meg nem nevezett, 

színtelen és illat nélküli képesség hiánya.

mellettünk jobbról a megáradt duna.

kérdezlek, mernél-e úszni

az elárasztott területen, a fatörzsek között.

hallgatsz, aztán azt válaszolod, nem, 

biztos hatalmas ragadozó halak vannak a vízben.

nevetsz, nevetek, de csak kényszerből,

mindketten tudjuk, hogy kényszerből.

a víz is, az elárasztott terület

és a ragadozó halak is tudják, ha vannak.

a következő pillanatban már arra gondolok,

legjobb lenne azonnal lelépni.

ez is egyfajta hiány.

az eszköz hiánya. a meg  nem nevezett, 

színtelen és illat nélküli képesség hiánya, 

hogy tovább hallgatunk,

és egymás lépéseiből próbáljuk meg kiolvasni, 

vajon melyikünk a víz, 

és melyikünk benne a ragadozó.

stella maris

most épp reggel van. szokatlan módon kávét iszol.

igazából lehetne este is, vagy kora délután, mindegy.

verset akarsz írni, de a vers ennél sokkal cinikusabb.

pedig a fejedben ott vannak a szükséges elemek:

egy nő, egy folyó, egy város. bizonytalanság és metaforák.

rosszul érzed magad a bőrödben, de félsz a friss levegőtől.

aztán mégis ablakot nyitsz, és döbbenten látod, hogy éjszaka van.

ezek a megvilágosodás percei. több szempárt és több szájat hallucinálsz.

majd talpad az égnek ütközik. a föld a fejed súrolja, ahogy elmozdul feletted.

két lehetőséged maradt. az elsőbe belegondolni sem mersz, 

a másik, hogy elúszol a kékben, amikor az tengerré változik.

három haiku

miközben alszol,

árnyékod életre kel,

s villanyt gyújt neked.

ahogy a lényeg

elillan arcod előtt,

szemed megrebben.

szót keresel rá,

de mire kimondanád,

senki sem figyel.