Egy éjjel Salkan, a harcos, kidobta a
könyveket.
Az anyáméit. Az apáméit. Meg az enyémeket.
A lakásból, amely valaha a miénk volt.
Az ajtó előtt hagyta őket.
A lépcsőházban.
Reggel a szomszédok elkezdték széthordani
őket.
Gyújtósnak.
És Tidža szomszédasszony kiabált:
Másét gyújtogatjátok, bárha elégnétek ti
magatok!
A halomnak már több mint a felét széthordták,
amikor az ajtóban megjelent Suzana.
Salkan felesége.
Akinek Ahmo, a főgengszter csinált gyereket.
Visítozni kezdett:
Hova viszitek? Ez az enyém!
Štefica szomszédasszony pedig azt mondta neki:
Ha a tiéd, miért áll az ajtó előtt?
Suzana meg:
Mi közöd hozzá, te rác, hogy hol tartom én a
saját dolgaimat?!
Nem szerb a Štefica, mondta Fuad szomszéd.
Hanem horvát.
Suzana meg:
Egyik kutya, másik eb!
Ševala szomszédasszony megfogta Suzana kezét.
És halkan azt mondta:
Ne beszélj így, Suzana. A horvátok a
szövetségeseink. Štefica Zdenkója is a csetnikek ellen harcol.
Ja, hogyne, harcol, mondta Suzana. Lavírozik a
hávéóban!
Suzana pocakja óriási volt.
És többé már nem bírta hordani anyám
hálóingjét.
Új hálóing volt rajta.
Amelyet – azt beszélték – Ahmo ajándékozott
neki.
Anyám kabátját pedig, amelyet a hálóing fölött
hordott – többé már nem tudta bekapcsolni.
És mégis, akármekkora volt a pocakja, lehajolt
és elkezdte behajigálni a könyveket a lakásba.
Vlaja szomszéd letette a botját. Odasietett.
És megpróbált segíteni neki.
Ne erőlködj, gyermekem, mondta. Neked most
pihenned kell.
Így aztán Vlaja szomszéd egyedül hajigálta be
a könyveket.
Suzana pedig állt mellette és mutogatta, hová
helyezze el őket.
Tidža szomszédasszony a halom tetejéről
magához vett néhány gyerekkönyvet.
Amelyek valaha az enyéim voltak.
Hova viszed azt, mondta Suzana, és
kimeresztette a szemét.
Tidža szomszédasszony pedig, a hóna alá
csapott könyvekkel, odaállt elé.
Kidüllesztette a mellét.
És egészen közel hajolt hozzá.
Ezek a gyerek könyvei, mondta. És most mit
fogsz csinálni?!
Suzana félreállt az útjából.
Tidža szomszédasszony pedig diadalittasan
vonult le a lépcsősoron.
Nem sokkal később egy könyv sem volt már az
ajtó előtt.
És Suzana azt mondta:
Mindent, amit elvettetek, adjatok vissza
estig. Még mielőtt a férjem visszajönne. Mert különben lesz nemulass.
És akkor kihajolt a korláton.
Tidža szomszédasszony ajtaja felé.
És odakiabált:
Te is visszaadod, amit elvettél! Nehogy Salkan
menjen érte hozzád. Megértetted?!
Aznap Vlaja szomszéd lakásról lakásra járt.
És gyűjtötte a könyveket.
Amelyeket a szomszédok Suzana ajtaja elől
szedtek össze.
És – visszaadta őket Suzanának.
Nem gyűjtött össze túl sokat.
Mert a szomszédok csak egynéhány könyvet adtak
neki oda.
Nem is vettek el többet – azt állították.
Hosszas győzködés, noszogatás után Štefica
szomszédasszony bevallotta Vlaja szomszédnak: igaz, hogy sokkal többet vett el,
mint amennyit visszaadott – de csak ez a néhány könyv maradt meg.
Mert a többivel – már betüzelt.
Munevera szomszédasszony – mesélte Vlaja
szomszéd – nem adott vissza egyetlen könyvet sem.
Mert nem is vett el egyet sem.
Átkot hordoz minden, amit elraboltak, mondta.
Meg amit elloptak.
És még azt is mondta:
Átkozott legyen, aki könyveket éget.
Tidža szomszédasszonytól Vlaja szomszéd nem is
merte visszakérni a könyveket.
Hanem lenn a pincében könyörgött Hasan
szomszédnak, hogy próbálja meggyőzni a feleségét.
Hogy adjon vissza legalább egy-kettőt.
A többit meg tartsa meg.
Úgyse fogja tudni Suzana, hogy mely könyvek
hiányoznak, suttogta Vlaja szomszéd. Csak hogy kielégítsük.
Gyerünk föl, mondta Hasan szomszéd. Nézzük
meg, mit lehet tenni.
Fönt pedig, a lakásban, mikor szemtől szembe
összetalálkoztak Tidža szomszédasszonnyal – mindketten leszegték a fejüket.
Azzal, hogy Vlaja szomszéd leszegett fejjel –
hallgatott.
Hasan szomszéd pedig dadogva beszélni kezdett:
Tidža, Vlaja kéri, hogy ha esetleg visszaadnál
néhányat azok közül a könyvek közül, nem tudja az ember, hogyan is vergődjön
zöld ágra ezzel a Suzanával.
Ugyan, miket beszélsz, te szerencsétlen,
mondta Tidža szomszédasszony. És vajon Vlajának nincs nyelve?! Vagy te vagy az
ügyvédje?!
Tidža, adj egy-két könyvet, az egekre kérlek,
mondta Vlaja szomszéd. Hiszen már jó ideje nem vittem neki semmit. Ha vissza
nem hordtam volna azt a nagy halmot, amit én magam cipeltem el onnan, nem
mernék a szeme elé kerülni. A te könyveidet meg biztosan elsőként keresi majd.
És ki kényszerít rá, hogy bárhogyan is a szeme
elé kerülj, kérdezte Tidža szomszédasszony. És ki kényszerített arra, hogy
körülötte sürgölődj?!
Azt mondta, hogy nem ad egy könyvet se. Semmi
áron.
És nyugodtan mondd meg a gazdasszonyodnak:
Tidža nem ad semmit.
Így mondta Vlaja szomszédnak.
És, mondta, jöjjön csak, próbálja meg
visszavenni őket.
Jöhet – mondta – egyedül is. De hozhatja
magával a degenerált pasiját is.
Este, amikor hazajött, mesélték másnap a
pincében – Salkan először elcsodálkozott rajta, miért lettek visszapakolva a
könyvek a lakásba.
Suzana pedig, azt beszélték, leszidta, amiért
kidobta a könyveket a lépcsőházba.
A megkérdezése nélkül.
Amíg ő aludt.
És a csőcselék széthordta mind, gyújtósnak.
Így mondta, azt beszélték.
És hogy ő majd megfagy, mert nem lesz mivel
begyújtania – ez bezzeg egy csöppet sem izgatja Salkant.
Mint ahogyan az sem izgatja, ahogyan
viselkednek vele.
Mintha nem városvédő-feleség lenne.
Hanem – egy utolsó senkiházi.
És hogy ő – ha Salkan nem tesz valamit –
kénytelen lesz Ahmónak panaszt tenni.
És majd akkor Ahmo, ha már Salkan nem képes rá
– rendet tesz.
Ekkor, azt beszélték, Salkan magához hívatta
Vlaja szomszédot.
Hogy tegyen jelentést.
Ki adta vissza a könyveket, és ki nem.
Vlaja szomszéd pedig – ahogyan ő maga
állította másnap – azt mondta, hogy mindenki visszavitt mindent, amit elvett.
Hogy Vlaja hazudott-e másnap, vagy sem – azt
nem tudni.
Szó, mi szó – a degenerált Salkan aznap este
nem Tidža szomszédasszony ajtajához ment.
Hanem – Nikola szomszéd ajtajához.
Először a lépcsőházba sétált ki.
És fölkiáltott:
És hol van az a másik rác?! Mit játssza itt a
hülyét?! Ő miért nem hozta vissza a könyveket?!
Vlaja szomszéd – ha hinni lehet annak, amit
másnap állított – elmagyarázta, hogy Nikolát mozgósították. És lövészárkokat
ás.
Degenerált Salkan pedig azt mondta:
Ha ő ás is, a felesége nem ás. Mit játssza meg
magát akkor?
És akkor lement a földszintre.
És belerúgott Nikola szomszéd ajtajába.
És miután senki sem nyitott ajtót – még
egyszer belerúgott.
És még egyszer.
És – kis híján betörte.
Ekkor Mitra szomszédasszony kinyitotta az
ajtót.
Nikola szomszéd felesége.
Halálos rémületben.
Emberek, ha láttátok volna, mire hasonlít az
az asszony, mesélte Vlaja szomszéd másnap. Olyan, mint egy kísértet.
Nem láttam a háború kezdete óta, mesélte.
Hiszen az orrát se dugja ki a házból. És ha találkoztam volna valahol vele az
épületen kívül – egészen biztos, hogy fel se ismertem volna.
Így van ez mindig, ha az ember tartósan
visszahúzódik a csigaházába, mesélte. Pedig szépen mondtam Nikolának: Nikola,
nem viselkedhetsz így. Háború van, benne vagyunk mindannyian ugyanabban a
slamasztikában, egymásra utalva. Nem jó, ha az ember különcködik.
Salkan, azt beszélték, berontott Mitra
szomszédasszony és Nikola szomszéd lakásába.
És fölkiáltott:
Hol vannak a könyvek?!
Mitra szomszédasszony, azt beszélték, lélegzet
után kapkodva megpróbálta megmagyarázni neki, hogy nem tudja, milyen könyvekről
van szó.
Salkan megparancsolta Vlaja szomszédnak, hogy
szedjen össze néhány könyvet, amelyek ott álltak a padlón. A szén mellett.
És amelyeket a tűz még nem nyelt el.
Vlaja szomszéd – ha másnap nem hazudott –
megpróbálta megmagyarázni neki, hogy ezek a könyvek nem az ő lakásából lettek
elvéve.
Mit érdekel – ezt mondta Salkan, úgy
beszélték. Ti elveszitek az enyémet, én is elveszem a tiéteket! Hadd lássam, ki
bírja tovább!
És akkor, úgy beszélték, azt mondta:
Lássuk, mi van itt még. Gyerünk, elő
mindennel, nehogy én csináljak házkutatást.
És ekkor, azt beszélték, Mitra szomszédasszony
elájult.
Azt beszélték – csak eldőlt, mint egy gyertya.
Vlaja szomszédnak pedig, ha hinni lehet a
szavának, valahogy sikerült meggyőznie Salkant, hogy hagyja békén az asszonyt.
Nem találsz náluk egy szál értékes dolgot se –
ha nem hazudik, pontosan így mondta neki. A háború előtt is ágrólszakadtak
voltak. Hát még most – isten őrizzen tőle.
És így történt, hogy Salkan és Vlaja szomszéd
visszatértek Salkan lakásába.
Amely valaha az enyém volt.
Mindössze néhány könyvvel.
Amelyeket Vlaja szomszéd vitt magával.
A fél kezében.
Míg a másikban a botot fogta.
Mitra szomszédasszonyt pedig békén hagyták.
Hogy ott feküdjön a padlón eszmélet nélkül.
*
Kemény tél volt.
És hamarosan sok lakásban nem maradt már egy
könyv sem.
Az emberek meggyújtottak mindent, amit el
lehetett égetni.
Mert már rég felszedték a deszkákat a
padokról.
És letördösték az ágakat a fákról.
Aki bírta és merte, az elment a parkba, és
egész fatörzseket vágott ki.
Aki meg nem – elkezdte – darabonként – tűzre
dobálni a bútorokat és a parkettát.
Tidža szomszédasszony és Hasan szomszéd nem
kényszerült rá arra, hogy felgyújtsák a bútorokat meg a könyveket.
Mert időről időre jött egy-két fiú a
rendőrségről, szénnel teli szatyrokkal megpakolva.
Amelyeket Sakib felügyelő küldött, Tidža
szomszédasszony sógora.
Annak ellenére, hogy Tidža szomszédasszony
továbbra sem volt hajlandó szóba állni vele.
Igazából, még a szénnel teli szatyrok előtt
kezdett el járogatni hozzánk Đula.
Tidža szomszédasszony húga.
És Sakib felesége.
Mindig hozott kávét meg cukrot.
Kicsit elüldögélt, elbeszélgetett Kenannal meg
Hasan szomszéddal.
És elment.
Mivel Tidža szomszédasszony, amikor
megpillantotta őt az ajtóban – elfordította a fejét.
És kiment a szobából.
De miután Đula távozott – itta a cukros kávét.
Azon a télen beköszöntött egy komolyabb
éhínség is.
És az emberek egyre soványabbak lettek.
És egyre sápadtabbak.
És – a fiúk a rendőrségről a szenesszatyrokon
kívül olajat meg lisztet is hoztak.
És néhány konzervet.
És pár doboz cigarettát.
És amikor érkezett új csomag a nagynénémtől –
akkor az valóságos lakoma volt.
De – csak Kenannak meg nekem.
Még Tidža szomszédasszony és Hasan szomszéd is
– ami az én csomagomat illeti – diétáztak.
A többi szomszédot pedig – Tidža szomszédasszony
beleszagolni se engedte.
Mindenki elküldte valahová a saját gyerekeit,
mondta. És akkor most kivennék a falatot más gyerekének a szájából.
Nem elég nekik, hogy elégették a gyerek
könyveit, mondta. Most még éheztetni is akarnák.
Te, Joža, mondta, menj a hávéóba, adjanak
neked ők csomagot. Te meg, Vlaja – ahhoz a degenerálthoz. Úgy lenne rendjén,
hogy megvendégeljen, ha már ilyen hűségesen szolgálsz neki.
Munevera szomszédasszony és Fuad szomszéd már
rég nem jártak el Tidža szomszédasszonyhoz.
És mégis, Tidža szomszédasszony nem
mulasztotta el hozzáfűzni:
Az a kalesijai pedig egye azt, amit a fia
összerabol neki. Vagy amit a lánya küld Svájcból.
A csomagok mellett levelek is érkeztek.
A levelek többé már nem anyámnak szóltak. És
apámnak sem.
Hanem – Tidža szomszédasszonynak.
Meg nekem.
Minden csomagban két levél volt.
A kanadai nagynénémtől.
Meg a belgrádi nagynénémtől.
A levelekben buzgón hálálkodtak Tidža
szomszédasszonynak.
Engem meg – öleltek és csókoltak.
És – könyörögtek Tidža szomszédasszonynak,
hogy valahogyan, bárhogyan – küldjön el engem Belgrádba.
Tidža szomszédasszony felolvasta a leveleket.
És sírt.
Utána Kenan szobájába tette őket.
A polcra. Az én szétnyitható fotelem fölé.
A tranzisztor mellé.
És az öt könyvem mellé, amiket sikerült
visszalopnia Suzanától.
Három képeskönyv.
És két nagy meséskönyv, illusztrációkkal.
Amelyeket a háború előtt – rég elő se vettem.
Eredeti megjelenés: Vladimir KECMANOVIĆ: Az ágyú forró volt (regényrészlet) (OROVEC Krisztina fordítása) = Híd, 2019/3., 70–80.
Létrehozva: 2019.11.12.