Születő vakablakok * A napnyugta felé * Póznák

Születő vakablakok

szétzilált fekhely összetört tenger

nekünk egymásból már semmi nem kell

sem az éghajlat sem a dombok

elfáradt testüket lógatják a megtépázott lombok

mint eldobott gránátokat kerülgetjük egymást

a negyvenhárom négyzetméteren

neked egy alaposan félretaposott cipő

nekem egy életre elegendő kiáltás a jelen

fényképet üzenetet hangokat a fejemből

mindent kitöröltem alig maradt valami belőlem

ha most elmész befalazom az ablakot

ha most elmész előbb betöröm sorban az összes ablakot

legyen valami hangja a félbetörésnek szilánkos kertje

a megszökésünknek mondanám hogy annyira fáj

hogy nem akarom megérni a reggelt de ettől sokkal

nehezebb volt koporsót választani anyám temetésére

A napnyugta felé

a térdek szigorú ropogása

amikor lerogytunk a földre

hogy nem megyünk tovább

a véna eltakarása

hogy nem fogadunk be több injekciót

a száj összezárása

hogy nem védjük magunkat

a megadás megkoronázása

a toronyból a fáról a negyedik emeletről

nem megyünk le nem nézünk le

óriáscipókat kereső hangyaként

egymást tapossák az emberek

kiszakadt lábaik dallam nélkül hevernek

anyám a biciklire támaszkodva

vonszolja magát a napnyugta felé

ráfeszített tekintetem nyomja a testét

ő az egyetlen lassúság a téren

önmagába mardosó ördögszekér

nem megyünk le nem nézünk le

felhőkarcolók pincemagánya vágja ketté

a tömegbe vezető utat és tesz idegenné

a hiány átsikolt a múlt csipkeszárnyán

a zakatolás kiolthatatlan hangja a síneken

szürkén dadogó semmibe futó évek

kiszorítanak a házból az emlékültetvények

az eső nem tudja abbahagyni a zuhanást

kerteket mos gödröt árkot ás

az épület előtti fához kötött lovak árvizet

remélnek hogy mielőbb elsüllyedhessenek

térdig állnak a kéklő félelemben

sírásuk elveszik a folyékony ketrecben

Póznák

amikor eldőltek bennünk a villanypóznák

és véres volt a vizelet

elképzelhetetlen volt

hogy egyszer majd széles ágyban

várhatjuk a reggeleket

nem mondom hogy nincsenek bennünk

sérülések de azok falak hogy

liliputinak érezzük a politikát

és az önmagukba bújtatott fegyenceket

ebben a testben csak mélységek vannak

a fehérre meszelt kút enyhíti a sötétséget

a letompított kanyarokban

kevesebb az ütközés

mint magtól a gyümölcs

elvált egymástól a szív és a verés