Tegnap valahol * Kettészakadt monotonitás

Tegnap valahol

Csönd. Csöndre ébredtem. Sötét volt a szobámban, csupán a redőny résein beáramló halvány fénysugár jelezte, hogy már reggel van. A félhomályban az órára tekintettem, melynek kattogását most elnyomta valami erős lüktetés a fejemben. Úgy rémlett, mintha ébresztőt állítottam volna be. Ezek szerint mégsem.

Kimásztam az ágyból. Szombat reggel volt, és a szobám ajtaján kilépve szembesültem vele, hogy nincs otthon senki. A szüleim még levelet sem hagytak. Fogalmam sem volt, hová tűnhettek.

Tizenkét óra. A szüleim még nem értek haza. Egytől próba volt kiírva. Semmi étvágyam nem volt, ezért éhgyomorral bebuszoztam a városba. A buszom pontosan érkezett. Arra számítottam, hogy a piaci megállón szokás szerint sok lesz a felszálló, de csupán egy nénike lépett fel a buszra. Egész úton senki más. A hetedik megállón szálltam le. Egy óra körül őrültek háza szokott lenni a városban, ám aznap kihalt volt minden. Kimondottan meglepett, hogy az utcán csupán néhány ember sétált. Az emberek mind sápadtnak tűntek, és ismeretlenek voltak számomra. Olyan érzés fogott el, mintha nem is a saját városomban sétálnék. Mindenki régimódinak tűnt.

Nemsokára megérkeztem a próbaterembe. Én voltam az első, úgyhogy leültem kabátban, mivel igen hideg volt, mintha üres lenne a színház, és nem kapcsolták volna be a fűtést. Vártam. Már egy órája várakoztam, és még mindig senki nem érkezett meg. Az jutott eszembe, hogy biztosan én felejtettem el, hogy valami miatt elmarad a próba. Amikor kisétáltam a teremből, egy férfit pillantottam meg a folyosón, aki kissé agresszív hangon kérdezte meg tőlem: „Te meg mit keresel itt?” Nagyon meglepődtem és kicsit meg is ijedtem, ezért csak annyit tudtam kinyögni: „Bocsásson meg, azt hiszem, eltévesztettem a helyiséget.” Majd távoztam, de jól megnéztem magamnak a férfit. Nem az utcán sétáló sápadt emberekre hasonlított. Az ő arca ismerős volt, vonásai pedig élesek.

Nem volt kedvem a buszon zötykölődni, úgy éreztem, jólesne a friss levegő. Hazasétáltam azon az útvonalon, ahol egy lélekkel sem szoktam találkozni, és ez aznap is így volt. Feltűnt, hogy minden utca szürke. Arra gondoltam, hogy igaz, tél van, de ez a színtelenség még a télhez képest is furcsa. Minden házra, minden lombtalan fára, minden autóra rátelepedett valami nyomasztó szürkeség. Mindenre. Erősen reménykedtem, hogy a szüleim már otthon lesznek, mire hazaérek. Érthetetlennek tűnt az egész napom. Kellemetlennek, furcsának és magányosnak. Akkor úgy éreztem, jólesne egy ölelés.

Fél négy volt, mire hazaértem. Felsétáltam a lépcsőházban, a legfelső emeleten laktunk. De a lakás bejárati ajtaja zárva volt. Ez azt jelezte nekem, hogy még mindig nincsenek otthon a szüleim. Kétségbeesettnek éreztem magam, és borzalmasan magányosnak. Kezdtem veszíteni a higgadtságomból. Aznap minden idegen volt és más. Míg vártam szüleim hazaérkezését, leültem a karosszékembe, és olvasni kezdtem. Néhány óra múlva még mindig egyedüli lélek voltam a házban. Úgy döntöttem, elmegyek kedvenc helyemre a városban. Megelégeltem már az egész napos magányt, és úgy gondoltam, hogy szombat révén, ott biztosan találkozni fogok ismerősökkel.

Ismét buszra szálltam. Most nagyobb volt a tömeg, ám az emberek ugyanolyan sápadtak voltak, mint az utcán. Mikor megérkeztem az otthonos kiskocsmába, ahová gyakran jártam, meglepődtem, hogy fel voltak kapcsolva a fények, ám a tulaj mégsem ült benn a helyiségben. Biztosan átugrott a szomszédba valamiért, gondoltam, majd leültem. Nem éreztem kellemetlenül magam, hogy egyedül kellett vigyáznom a helyre, szinte már otthon voltam. Nyugodtság fogott el a tudattól, hogy itt lehetek. Nemsokára nyílt az ajtó, de senki nem jött be. Biztosan a szél, könyveltem el magamban. Többször is megtörtént már, és ezért a barátaimmal a szellemeket okoltuk. Aznap is ki- és becsukódott néhányszor, amíg bent ültem.

Csönd volt. Mikor legközelebb kinyílt az ajtó, végre belépett néhány ismeretlen, akiknek sugárzóan sápadt volt az arcuk. Egymagamban ültem, míg az idegenek kisebb társaságként beszélgettek egy asztalnál. Még mindig sokkal nyugodtabb voltam, mint a nap bármely részében. Egy fotelban ültem, és hallgattam a többi ember halk mormolását, mikor egyszer az egyik ismeretlen fiú odajött hozzám. Azt mondta: „Ne haragudj, hogy csak így leszólítalak, de a megtévesztésig hasonlítasz az egyik ismerősömre.” Kinyögtem, hogy „Ó, nahát”, mivel igen meglepődtem, viszont a fiú következő mondata kíváncsivá tett: „A kinézeted, még a hangod is, elképesztő. Őszintén megvallva, már nem emlékszem a nevére. De te nem lehetsz ő. Ha jól tudom, ő még életben van.”

Ez a mondat úgy sújtott az agyamba, mint egy metropolisz nagyságú várost érő áramszünet. Először nem akartam elhinni, amit már igazából jól tudtam. Egész nap ott motoszkált a fejemben. Hát persze. Minden szürke volt, sehol egy lélek a városban, és ha egy idegennel szemben találtam magam, az is régi vágású, már-már halványuló léleknek tűnt.

Tegnap. Igen, tegnap. Nagyon furcsa napom volt. Életemben először figyeltem meg, hogy az ágyamból bal lábbal keltem fel. Délelőtt iskola, ahol mindenki szokatlanul rosszkedvű volt, az órák veszekedős hangulatban teltek, pedig sohasem szoktunk egymással vitatkozni. Csúnyán váltam el a barátaimtól. Akkor már egy jó ideje nem beszélgettem az iskolán kívüli legjobb barátaimmal sem. Megromlott a viszonyunk. Az egész péntek délutánom magányosnak ígérkezett. Úgy döntöttem, elmegyek egy kicsit sétálni, kiszellőztetni a fejem. Kabátot húztam, elindultam. Kis kertvárosi utcácskákon mentem végig, az azokról nyíló ösvényekre léptem, s amikor már csak fák és bokrok vettek körül, rádöbbentem, hogy eljutottam abba a közeli erdőbe, melyet régóta fel szerettem volna fedezni. A tél ellenére minden színes volt. A már-már teljesen kopár fákon még ott virított néhány apró, narancssárga levél. Narancssárga. Narancssárga. Eltűnt kedvenc narancsszínű sálam. Útközben veszíthettem el, de nem fordulhattam vissza megkeresni, mert lassan kezdett sötétedni, így felgyorsítottam a lépteimet. Közben az jutott eszembe, hogy a szüleimmel ellentétben én mindig félelmetesnek és veszélyesnek gondoltam azt a kisvárosi környéket, ahol laktunk. Elkapott a paranoia, mint mindig, amikor hazafelé tartottam a sötétedésben, így hátratekintettem. Nem volt alaptalan a félelmem. Egy férfi lépdelt mögöttem, és amikor megálltam, ő is megállt. Nem futottam el. Egymással szemben álltunk. Jobb kezében narancsszínű sálam, míg baljában egy kést tartott. „Nagyon keserves az életem” – csak ennyit mondott, majd felém lépett, és nyakam köré tekerte a sálat.

Amikor feleszméltem az áramszünetből, és észrevettem, hogy a kiskocsmában ülök a fiú mellett, eszembe jutott a férfi arca a próbaterem folyosójáról, és hogy az volt az egyetlen ismerős arc, amit aznap láttam. Ekkor azt is megértettem, hogy a sállal engem, a késsel pedig magát ölte meg.

Megmondtam a fiúnak, hogy én még csak egy napja tartózkodom a másvilágon. Nem akart faggatni arról, hogyan kerültem oda, inkább magamra hagyott. Hazaindultam.

Kilenc óra körül érhettem a házunk elé. Ott gondoltam bele igazán, hogy nem volna jó ötlet felmenni a lakásba. A szüleim úgysem látnának engem, és én sem őket. Elindultam az ismeretlenbe. Amikor az erdő szélére értem, ismét találkoztam a férfival. Akkor és ott teljesen átjárta minden porcikámat az az érzés, ahogyan tegnap valahol meghaltam.

Kettészakadt monotonitás

Kora délután elindultam hazafelé. Először a buszmegállóra. Még világos volt, sütött az őszi nap. Útközben összefutottam egy ismerősömmel, de csak felszínes beszélgetésre volt időnk. Már mentem is tovább. A megállótól már csak egy zebra választott el. Mikor átértem az út túloldalára, szokásomhoz híven megbotlottam. Vajon ha a másik útvonalon mentem volna, akkor is megbotlottam volna valahol? – gondoltam, de nem töprengtem túl sokáig a dolgon.

Megérkeztem a buszmegállóra. A kijelzőn azt írta, még tíz perc van hátra a buszom érkezéséig, így szokásomhoz híven rágyújtottam. Közben figyeltem az utcát. Pontosan olyan monoton és szürke volt, mint bármelyik másik napon, de mégis azt éreztem, az utcának két énje van. Mintha egyszerre lenne ugyanaz az utca, ami a szemem előtt van, és egy másik, ami sokkal színesebb. Ekkor feleszméltem, hogy mennyire elkalandoztam, mindjárt megérkezik a buszom, a cigim meg teljesen elégett.

Beszálltam a járműbe. Szokásos zötykölődés. A rádióból szólt valami borzalmas zene, de nem igazán tudtam odafigyelni. Bámultam ki az ablakon. Nagyon el voltam merülve a gondolataimban. Egy szürke épület, még egy szürke épület, még egy. És akkor megpillantottam egy lányt, aki ugyanolyan csíkos pólót viselt, mint én. Ezek a rövid életű felismerések mindig eltöltöttek valami apró boldogsággal. Épphogy csak megpillantottam a lányt, észrevettem, hogy a következő megállón már le is kell szállnom. Pont időben csöngettem a sofőrnek. Leszálláskor megcsúsztam a lépcsőn, és szinte kiestem a buszból. Gyönyörűen megütöttem magam, és arra gondoltam, mennyire nevetséges lehettem. Gyalog kellett volna mennem. Bassza meg, gyalog kellett volna mennem, gondoltam.

Miután leszálltam, szerencsére már nem volt sok hazáig, de az utcán, amin végigsétáltam, pont ott volt egy böhöm nagy kóbor kutya, ami alaposan kinézett magának. Felgyorsítottam a lépteimet. Másik irányba kellett volna mennem, akkor most nem lennék ilyen paranoiás a kutya miatt, állapítottam meg magamban. Amikor legközelebb hátranéztem, az állat már nem volt ott. Megkönnyebbültem. Már csak pár perc volt hazáig. Addig élveztem az újabb monotonitást, az ismerős utcát, a friss levegőt.

Amikor odaértem, olyasmi történt, amire nem számítottam. A másik utcából, ugyanarra a sarokra, ugyanabban a pillanatban, megérkezett egy lány. Ugyanolyan csíkos póló volt rajta, mint rajtam. Ugyanolyan kék nadrág. Ugyanolyan rövid haja volt. Ekkor rájöttem, hogy szembetalálkoztam önmagammal. Először mindketten ugyanolyan meglepett arcot vágtunk, majd mindketten elmosolyodtunk.

– Ne haragudj, ez... ez biztosan valami félreértés lehet – szólaltam meg.

– Nem, te ne haragudj. Megütötted magad? Illetve... megütöttem magam? Vagy hogy is kell ezt kérdezni... szóval, olyan furcsán jársz.

– Igen, képzeld, kiestem a buszból. Előtte pedig megbotlottam, amikor a buszmegálló felé mentem. Éreztem, hogy másik irányba kéne mennem.

– Nekem mondod? Eldöntöttem, hogy ma inkább sétálok. Végigmentem egy olyan színes utcán, amin eddig még sosem. Aztán egy buszban megláttam egy lányt, aki nagyon hasonlított rám. Teljesen jólesett ez a séta. De az előbb egy környékbeli utcában megtámadott egy böhöm nagy kóbor kutya. Úgy kellett futnom, ahogy csak a lábam bírta. Aztán sikerült valahogy leelőznöm.

– Néha úgy érzem, ilyen dolgok csak velem történnek meg. Szokásos én – válaszoltam.

– Szokásos én – mondta.

– Örülök, hogy láttalak.

– Én is nagyon örültem a szerencsének. Hát majd még összefutunk!