akik ugyanazt a világot építik * te megtaláltad már a kulcsot önmagadhoz? * önkéntes vállalás

akik ugyanazt a világot építik

hogy mit építünk ilyen verejtékes utakon, nem tudom,

mihez adjuk nevünk, vállalunk magányt,

és tékozoljuk el érte összes vagyonunk,

itt nem álldogálnak naiv képű útbaigazítók,

emberi taps csak elvétve hallatszik,

legfeljebb káromlások és tépelődés

kísér el bennünket félútig,

onnantól azonban – ha elég ideig jártunk szótlanul,

alázatosan mindig a lépteinkre figyelve –

mellénk szegődnek, akik ugyanazt a világot építik,

egy együttérző biccentés fogja jelezni, hogy ők azok.

te megtaláltad már a kulcsot önmagadhoz?

az Isten háta mögötti kastélyból

hazafelé jövet talán összeáll

a válasz a kérdésre, amit a legidősebb

lakatos még otthon, indulásomkor,

mintegy visszapillantva feltett.

sok zár van egyetlen emberben,

és a számunkra fontos,

nekünk kirendelt személyeknél vannak

a kulcsok,

mindegyikük más-más zárat képes

bennünk kinyitni,

de a saját kezünkben van

arra a folyosóra vezető ajtónak a kulcsa,

amelyikből az összes többi lelakatolt

ajtó nyílik.

ezt a választ viszem haza,

ha nem szakad ki a zsebem,

ahogy az ilyen utakon általában.

önkéntes vállalás

mondja, kedves uram, találni ebben a korban

mást is a romokon kívül?

egy hirtelen mozdulat, tetőomlás,

rosszul dobott kő, a munkavédelmi előírások

figyelmen kívül hagyása –

ennyi sem kell, és senki nem fog ránk emlékezni.

először is segítek önnek a rendszerezésben.

egy kupacba hordjuk,

ami a felvilágosodásból itt maradt.

egy kisebb rakáson legyenek a hatvannyolcasok.

a reneszánszot eltesszük, a középkort

és a huszadik századot elégetjük,

a romantikát kiröhögjük…

de az összeszerelésre váró huszonegyedik

századot ugye másra hagyjuk?

mire végzünk, a szánk tele lesz porral,

vagy felelős megbízó híján újra meghalunk.

az utolsó napon nyugtasson meg

azzal, hogy kimondja, valóban eljön

a széplelkűek kora,

ebből fogom tudni, hogy a munkának vége